Pécsen kezdtem a pályafutásomat, ott is futballoztam egészen 2013-ig, amikor az MTK-ba igazoltam. Az utóbbi nagyon szép két évet ott töltöttem, bár az első fél évben nem sokat tudtam játszani, mert eltört a lábközépcsontom, de a felépülésem után, tavasszal már rendszeresen lehetőséget kaptam. A legutóbbi szezon pedig kimondottan jól sikerült, alapembernek számítottam, bronzérmesek lettünk, úgyhogy nagy élménnyel gazdagodtam.¹

Az MTK-nál lejárt a szerződésem. Szima úr korábban már megkeresett a menedzseremen, Márkus Gyulán keresztül, aki segédkezett az átigazolás lebonyolításában. Egy nagyon szimpatikus és az eredményeinek köszönhetően tiszteletreméltó klub keresett meg. Szép emlék kötődik nekem is, mint futballszerető embernek a Debrecenhez, úgyhogy nagyon örültem a megkeresésnek, megtisztelőnek éreztem, így nem is gondolkodtam sokat.¹

A karácsony és a szilveszter még tökéletes harmóniában telt. Szeretem az ünnepeket, fontos a családom, a szüleimmel szinte napi kapcsolatban vagyok, és akkor még nem beszéltem a kedvesemről, aki főszereplője az életemnek. Mondom, harmónia, békesség, szeretet töltötte be a múlt esztendő utolsó napjait, és persze alig vártam már, hogy kezdődjön a felkészülés, hogy újra futballozhassak. Január ötödikén munkához láttunk, lement az első tréning, futottam, sprinteltem, tettem a dolgom, és az járt a fejemben, hogy kemény, izgalmas tavasz vár ránk a Lokival. Jóleső fáradtsággal mentem haza, késő estére azonban belázasodtam. A lázmérő csaknem negyven fokot mutatott, és az elkövetkező egy hétben nem is csökkent. Edzeni persze már másnap sem tudtam. Több mint egy hétig feküdtem otthon lázasan, legyengülve, és ezután következett a fertőző osztály. Fogalmuk sem volt, mi bajom van, és talán ez volt a legrosszabb, a bizonytalanság. Átmeneti gyengeségre gondoltam egészen addig, ameddig egy ifjú orvos azt nem mondta nekem, és persze a kezelőimnek is, hogy valami furcsa szívzörejt hall. Onnantól kezdve felgyorsultak az események. Pillanatok alatt Debrecen másik pontján, a kardiológiai intézetben találtam magam, ahol az első jelentősebb vizsgálat után közölték velem, hogy szívbelhártya-gyulladásom van. Amikor megszületett a diagnózis – és ezt a pillanatot, amíg élek, nem felejtem el –, ott álltak az ágyam körül az orvosok, és egyikük azt mondta: „Zsolt, az ön futballpályafutása véget ért."
Huszonnyolc esztendősen borzalmasan nehéz kimondani, hogy vége, ennyi volt, s hogy az életem következő szakasza már nem úgy telik, hogy cselezek a bal szélen, aztán bal belső csüddel középre csavarom a labdát.²