Nem futballal, hanem asztalitenisszel kezdtem egyesületi szinten a sportot, amit fél évig űztem. A labdarúgással pedig úgy kerültem kapcsolatba, hogy annak idején szakemberek járták az iskolákat és toborozták a gyerekeket a PMSC számára. Én is egy ilyen toborzón keresztül kerültem a klubhoz, ahol a Garami Józsi bácsi keze alá kerültem, miután a háromszáz összetoborzott gyerekből kiválasztottak harmincat és abba a harmincba én is beleestem. Ezután leigazolt a PMSC.¹

1986. október 4-én, Békéscsabán debütáltam az NBI-ben. Az egy érdekes szituáció volt. A PMSC nemzetközi kupameccset játszott azon a héten a Feyenoordal – én akkor még nem voltam az első csapat tagja, csak rendszeresen velük edzettem – ahol megsérült az akkori bal oldali védő, a Brezniczky Sanyi és mivel a csapat egyenesen Hollandiából utazott a bajnokira, így nekem a csapattól külön, Pécsről kellett leutaznom Békéscsabára. Tehát hirtelen beugróként mutatkozhattam be az első osztályban.
Nekem volt egy olyan edzőm a Garami Józsi bácsi személyében, aki odafigyelt a dolgokra, és ha egy mód volt rá akkor nem dobott be senkit a mélyvízbe, hanem először ott edzett az illető a csapatnál, aztán szépen folyamatosan beépítette az embert, azért hogy hosszútávon jól tudjon teljesíteni. Az én esetemben is ez történt. Én már jóval a bemutatkozásom előtt odakerültem a felnőtt csapathoz, együtt edzettem velük és olyan labdarúgók segítettek nekem, akiknek már nemzetközi meccsrutinjuk is volt, illetve megjegyzendő, hogy egy nagyon jó csapathoz kerültem oda és hát egy jó csapatba a beilleszkedés is könnyebben ment.
...
Alakuló fiatal csapat volt a az akkori Válogatott, ahol rengeteg fiatal kapott bizonyítási lehetőséget négy-öt idősebb játékos társaságában és ahová úgy gondolom, hogy az 1989-90-es szezonban nyújtott teljesítményem alapján kerültem be. A válogatottságot pozitívan értékelem, hiszen hasonlóan másokhoz, amikor elkezdtem futballozni, akkor nekem is célom, álmom volt az, hogy egyszer válogatott labdarúgó legyek. Ez az álom 1990. március 20-án teljesült, amikor is az Egyesült Államok elleni 2-0-ra megnyert mérkőzésen, először ölthettem magamra a felnőtt válogatott mezét. Azon már lehet vitatkozni, hogy a válogatott karrieremből lehetett-e volna többet kihozni, vagy sem.
...
Büszke vagyok arra, hogy tagja lehettem egy Magyar Kupagyőztes, egy Magyar Kupa-ezüstérmes és egy Bajnoki Bronzérmes csapatnak. Akkoriban, Pécs a vidék fellegvárának számított, mind utánpótlás, mind pedig felnőtt szinten. Mindenképpen azt mondom, hogy egy nagyon sikeres időszak volt és szerintem az is növeli az eredmények értékét, hogy ezt egy vidéki csapattal, sokkal kisebb költségvetésből értük el, mint egy fővárosi nagycsapat.¹

Sajnos abban az időszakban elég sérülékeny voltam, több műtéten is átestem és volt egy olyan jellegű műtétem, ami kétségessé tette, hogy egyáltalán futballozhatok-e még valaha és mivel messze nem voltam 100%-os állapotban, ezért úgy döntöttem, hogy alacsonyabb szinten folytatom tovább. Ott szintén egy jó közösség alakult ki, az edzéslehetőségek adottak voltak, az anyagi háttér rendezett volt. Én úgy gondolom, hogy két jó szezont zártunk, a második szezon végén bajnokok lettünk az NB III-ban, de én utána már Ausztriában folytattam a pályafutásomat.¹

Mindenképpen szerettem volna kipróbálni magamat külföldön. Korábban, amikor még az NB I-ben játszottam, akkor volt rá lehetőségem, hogy külföldre szerződjek, de a két klub nem tudott egymással megegyezni a vételáron, így itthon maradtam. 1996-ban viszont adódott ez az osztrák lehetőség, nyilván ez a lehetőség már más volt, mint korábban, hiszen nem voltam abban az állapotban, sem kondícionálisan, sem pedig egészségügyileg, ahhoz hogy magasabb szinten játsszak, de szerettem volna külföldön játszani és ez ugyan alacsonyabb szinten, de sikerült. Összesen hat évet futballoztam Ausztriában, harmad illetve ötödosztályú szinten. Amatőrcsapatban játszottam, ahol dolgoztak a játékosok. Nagyon jól megéltek a munkájukból és ellentétben a magyar mentalítással, ők este munka után odajöttek edzésre és megszakadtak a pályán, mert szerették a futballt, illetve szerettek volna egy kis plusz pénzt keresni. Nagyon sok olyan dolgot tapasztaltam, ami az akkori itthoni labdarúgásra egyáltalán nem volt jellemző.¹

Az osztrák első időszakom utolsó évében, a hétközi edzéseket itthon végeztem a PMFC-nél. Akkortájt a pécsi csapatnak kiesési gondjai voltak és a vezetők úgy gondolták, hogy hasznára lehetek a gárdának, ezért megkérdezték, hogy lenne-e kedvem ismét Pécsen futballozni. Én elfogadtam a nevelő egyesületem invitálását, így 2000 nyarán visszatértem Pécsre. Azt, hogy csak négy mérkőzésen tudtam a klub rendelkezésére állni, egy izomszakadásnak „köszönhettem” ami miatt nyolc hétre kiestem a közös munkából és ezek után hónapokig tartott volna, mire utolérem önmagamat, ezért úgy döntöttem, hogy felépülésem után ismét Ausztriában folytatom, amolyan levezetés jelleggel. Ez végül így is történt és az osztrák ötödik osztályban játszottam még közel három évet, majd 2003-ban ismét hazatértem.¹

Az akkori edző, Tihanyvári László közbenjárásával kerültem a klubhoz, mivel szükségük volt egy baloldali védőre. Ha jól emlékszek, az első néhány fordulóban kimondottan jól teljesítettem, majd ismét előjött, régi „betegségem” a sérülés. A sérülésem után ismét időre lett volna szükségem a teljes felépülésig, illetve a formába lendülésig, de ezt már sem a klub, sem pedig én nem vártam meg, így elváltak útjaink és én be is fejeztem az aktív futballt.¹