Mint a Kispest saját nevelésű játékosa az 1980-as évek bombaerős honvédján nőttem fel, ámulatba ejtve figyeltem Détáriék játékát. Később, az 1990-es évek első felében, sokszoros ifjúsági válogatott létemre, esélyem sem volt bekerülni az akkori csapatba, még a kispadon is válogatott játékosok ültek. Az 1992-93-as bajnokcsapattal ugyan együtt edzettem de a keretbe már nem fértem be.

Ezek után kettős játékengedéllyel Budafokon játszottam egy évet, majd 1995 nyarán az akkori másodosztályú III. kerület csapatához igazoltam.

A hangulat az nagyon jó volt, imádtam ott játszani. Erősségünk az összetartás volt, és a körülmények is rendben voltak. Az 1995-96-os szezonban megnyertük a másodosztályú bajnokságot, a következő bajnoki évben pedig az NBI-ben értünk el néhány szép eredményt, végül a 18 csapatos mezőnyből a 15. helyen végeztünk és osztályozó mérkőzésen estünk ki a Diósgyőr ellen.

A keret nagy részét válogatott játékosok alkották, a beilleszkedésem viszonylag könnyen ment, a társak hamar elfogadtak, Garami mestertől már az elején megkaptam a bizalmat, amivel élni is tudtam. A játék jól ment, a mérkőzések nagyobb részén pályára is léptem, úgy érzem, megháláltam a belém vetett bizalmat. Minden szinten nagyon sokat fejlődtem. A négy szezon alatt több mint száz első osztályú mérkőzést játszottam, 1 bajnoki címet és 2 kupagyőzelmet szereztem a csapattal.

Szintén egy jó érzékkel összeválogatott csapat voltunk, ennek már az első szezonban bajnoki cím lett az eredménye. Nagyon jó hangulat volt azokban az időkben a csapat körül, mi játékosok szinte úsztunk a népszerűségben, a város és a szponzorok teljes mértékben a csapat mögött álltak. Mérkőzéseinket rendszerint 8-10 ezer ember tekintette meg a helyszínen, véleményem szerint a 2001-02-es bajnokcsapatunk az utóbbi tíz év legerősebb klubcsapata volt.
Már Bicskei kapitánysága alatt rengetegszer voltam válogatott kerettag. A debütálásom és további két szereplésem viszont Gellei Imre idejére esik. Bemutatkozásom 2001.11.14.-én hazai pályán a Macedónia ellen 5-0-ra megnyert mérkőzésen történt, csereként léptem pályára, Dárdai Palit váltottam a 70. percben. Ezt követően még Svájc és Moldova ellen képviselhettem a nemzeti színeket. Sajnos többször nem szerepelhettem a magyar válogatottban, de így is egy gyermekkori álmom vált valóra, nagyon büszke vagyok a három szereplésemre.

Ciprus egyik legnépszerűbb csapatában a Nea Salaminában játszottam közel négy éven keresztül. A klub, Ciprusi szinten szintén óriási szurkolótáborral rendelkezett, a körülmények kiválóak voltak, családommal együtt nagyon jól éreztük magunkat.

Amikor kint éltem akkor is tartottam a kapcsolatot a Zalaegerszegi vezetőkkel, ezért egyértelmű volt számomra, ha hazajövők, akkor csak is a ZTE csapatában folytatom. Azért hívtak haza, mert ismét egy erős csapatot szerettek volna kialakítani Zalaegerszegen és nekem kulcsszerepet szántak az alakuló keretben. A szezon befejeztével azonban elküldtek a csapattól.

A döntés teljesen váratlanul ért. A szakmai stáb részéről senki nem állt oda elém közölni a döntést és indoklását. Ha a szakítás szakmai indokok alapján történt, azt teljes mértékben el tudtam volna fogadni, viszont az emberi oldalát méltánytalannak éreztem velem szemben. Talán ennél többet érdemeltem volna.... Ha valaki a nyári szünet alatt közli velem, hogy nem számítanak rám, az sokkal emberibb lett volna, így viszont nagyon nehéz helyzetbe hoztak. Sokat hallottuk a Kocsárdi Gergővel a sebességünkkel kritikákat, ami teljesen jogos, hiszen mind a ketten 34 évesek voltunk. Viszont azt ne felejtse el senki, hogy ebben az évben is tevékeny részesei voltunk a 4. helyezés elérésében. Lehet, hogy a sebességünk lelassult, viszont az erőnlétünk, hozzáállásunk és alázatunk a játék iránt kimagaslott a csapatból.²

Volt több lehetőségem a nyáron, viszont egyedül a Pécsi vezetők éreztették velem, hogy igazán kellek nekik illetve, hogy bíznak bennem, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy csapatkapitánynak is megválasztottak.

Amikor 2010-ben, ősz közepén elhagyta a Szigetszentmiklóst az akkori pályaedzőnk, csapattársammal, Pintér Zoltánnal segítettük Várhidi Péter vezetőedző munkáját. Aztán a szezon végén a szakvezető felvetette, mi lenne, ha teljes állású másodedző lennék. Végül úgy határoztam, elfogadom a lehetőséget, s ezzel befejeztem az aktív labdarúgást. Ülök majd a padon, hiszen nekem is ott lesz a helyem, de csak akkor szállok be, ha nagyon nagy a baj.³