Még ’54-ben dózsás ifiként mindig kint voltam a nagyok edzésén, amit akkor Czibulka Mihály tartott. Ott ültem a lelátón, a játékosok meg kérdezgették egymástól, hogy mit kum- mog itt már megint ez a gyerek. Aztán egyszer Czibulka Mihály szólt, hogy a következő edzésre én is cuccal menjek, s a többiek annyira megszokták, hogy innen már csak „Kummogónak” szólítottak.¹

Az egyik legszebb évem volt az 1958/1959-es szezon. Nem csak azért, mert felvettek a jogi egyetemre, de az akkor megye I-es PEAC-ban 45 gólt rúgtam. Ezzel gólkirályi címet szereztem, s nem mellékesen első lett a csapat is. Személyes sikerem volt, hogy ilyen alacsony osztályból hívtak meg az utánpótlás-válogatottba, azt hiszem, ez azóta sem történt meg.¹

Ismét a Pécsi Dózsa következett 1961-től, s majd 10 év az NB I-ben, annak minden szépségével. Olimpiai válogatott is lettem 1964-ben, sosem felejtem el például a svédek elleni 4-0-ás győzelmünket. Tokióba sajnos, sérülés miatt nem jutottam el, mint ahogy a nagyválogatottba is kétszer kaptam meghívót, de sérülések miatt ezt sem tudtam vállalni. A pályafutásomat egyébként 150 sérülés kísérte végig. Ekkoriban az egyik legnagyobb élményem volt, amikor Lipcsében 100 ezer néző látott bennünket. ¹

Az uránbányánál helyezkedtem el, s itt még játszottam a másodosztályban. Meg is nyertük a félfordulós bajnokságot, de az átszervezés miatt nem jutottunk fel az NB I-be. 22 évet húztam le az urán legnagyobb bányaüzeménél, innen mentem 1991-ben korengedményes nyugdíjba.¹