…Csak szakszerűleg foglalkozom ehelyütt a sportfotografálás problémájával. Mert jórészt megoldhatatlan problema még a sportfotografálás…Nem a pillanatfelvételezést kívánom fejtegetni;… csupán magát a sportot illető pillanatfelvételezést… az nem képezheti vita tárgyát, hogy fotografiai bravúr csak egy sportfénykép lehet… A jó sportkép még nem mindig szép is! A sportfényképező első tudásbeli kelléke a fotografált sport-ág tökéletes ismerete. Érteni kell sportul! A sportnak sok-sok ága van: futball, rugby, autó, kerékpár, atletika (ebben futás, magas, gát, távol és rudugrás, suly, diszkosz, kalapács és gerelyvetés), birkózás, boksz, uszás (itt műugrás stb.), vívás, tenisz, stb. stb. Aki mindezekkel nincs tisztában ne is vegye kezébe a fotografáló gépet, mert lépten-nyomon kudarc éri. Az illető sportág stílusát értem… Egy stílustalan mozdulat lefényképezésénél kár a drága lemezért, mert a felajánlott fotográfiát egyetlen sportlap vagy sport-szerkesztő sem fogadja el közlésre. Képzeljünk el egy a levegőben lefotografált műugrót, szétterpesztett lábakkal, handa-bandázó kezekkel, a plasztikus szimetria helyett. Egy a völgy felett uszó sí-ugrót, szabálytalanul, keresztberakott sítalpakkal, vagy egy ugrató lovast, akinek lova nem ugrik, de átmászik a gáton… Szemre csunya, sport-szakszempontból értéktelen. A sportismeret mellett abszolút nyugalom kell, hogy az ugrásnál a pillanat ezredrészében is észrevegyük a stílushibát és ne fotografáljunk haszontalanul. Viszont ha látjuk a plasztikus mozdulatot kellő időben – egy századmásodperccel sem előbb, vagy később – exponáljunk… Hihetetlen rutin kell annak megállapításához, hogy az egyes – más és más stílussal versenyző atléták, ugrók lefotografálása milyen nézőpontból a legalkalmasabb. Itt az idő is szerepet játszik különben, mert ha hosszú expozíció szükséges, ugy csak szemben fotografálhatunk mozgó alakokat, mert így a mozgás lassubb, míg futó atlétát, vagy száguldó autót oldalról fényképeznünk csak verőfényes időben lehet, mert csaknem minden expozíció hosszú ahhoz, hogy nyugodt figurát kapjunk. Az illuzió-keltés végtelen a sportfotografálásnál. Ha kissé leguggol a fotografáló, ezzel az ugrót belefotografálja az égbe, vagy a messzi háttérben emelkedő fa csúcsára és az ugrás sokszorosan magasabbnak látszik, mint ahogyan a valóságban volt.

Legnehezebb a futball fotografálása… A futballnál (ilyen a rugby, vizipoló is) időt és teret előre nem ismerhetünk! Az előkészülés lehetősége itt teljesen kizárt. (Arról azt hiszem szólnom sem kell, hogy az állvánnyal való fotografálás a sportban annyi, mintha Noé bárkájával a kecses városligeti tavon akarnánk csónakázni.)

A futballjáték úgy vibrál a pályán, mint az asztalra öntött higany. Ide-oda futkosnak, nem tudhatjuk mikor érnek elibénk, s hány méterre történik az akció, amit lefotografálni érdemes… Legszebbek a közelről fotografált jelenetek, amelyek plasztikusan elől feküsznek, függetlenül a háttértől… De végtelenül nehéz ilyen fotografiát készíteni bizonyos rövid távolságra beállított géppel, mert itt a távolságnak az expozíció pillanatában történt felbecsülésénél bekövetkezhető minimális tévedés is döntő befolyással van a kép élességére.

A tükörreflex-kamera futball-fényképezéshez tökéletesen alkalmatlan. A tükör ugyanis az expozíció pillanat előtt kb. egytized másodperccel eltűnik. Világos tehát, hogy a lemezen egészen más képet kapunk, mint aminőt a tükörben az expozíció előtt láttunk, mert egytized mp. a futballban teljesen elég ahhoz, hogy a kép megváltozzék – főként, hogy a lencse sugárköréből – kirepüljön a labda.

Olyan körülmények ezek, amiből joggal gondolhatok arra, hogy a sportfotografáláshoz tökéletes eszközt soha nem nyerünk. A legjobb sportfényképet mindig a legügyesebb fényképész fogja csinálni és sohasem az, akinek a legjobb gépe van, mert „legjobb” tízféle is akad, tökéletes azonban egy se.


Megjelent: Magyar Fotográfia, 1924/9-10.

via:
http://maimanohaz.blog.hu/2012/08/10/munkacsi_marton_sportfotografalas