Jászberényben születtem, s egy hat kilométerre található kis faluban, Jászjákóhalmán laktunk. Hetedikes koromban úttörő olimpián játszottunk. Sikerült továbbjutnunk az országos döntőre, melyet Szolnokon rendeztek, és jóformán az első meccs után lecsaptak rám. Ennek köszönhetően kerültem a Szolnoki Sportiskolába. Két évig Kunhegyesen tanultam, a Sportiskola kihelyezett tagozatában. Majd középiskolába kerülve, fél év elteltével az NBII-es Szolnokban játszottam.¹

16 éves voltam ekkor, ám ami ennél is fontosabb, hogy a meccsek kilencven százalékán pályára léptem. A korosztályos válogatottakat pedig végigjártam, lépcsőről-lépcsőre, egészen az olimpiai kerettagságig. A felnőtt-válogatottság már sajnos nem jött össze, mert ugyan egy félidőt játszottam edzőmeccsen, s nagyon elégedettek voltak a játékommal, de mikor szóba került a nevem, Kovács Feri azt mondta, hogy ráérünk még, túl fiatal vagyok.¹

Az elsőosztályú együttesek közül egyedül a Pécs nem érdeklődött felőlem. Gyerek voltam még, 19 éves, nem is igazán akartam eligazolni, mindemellett nehéz volt, hogy egy szabad percem nem maradt, mindig megtaláltak. Sokszor csak este 9-10 között mentem haza, ám ahogy felkapcsoltam a villanyt, kopogtattak az ajtón. A Loki legalább tízszer járt nálam. Talán a kitartásuknak is köszönhető az, hogy végül Debrecenbe szerződtem, 1982 nyarán. Töpörtyű gyerek voltam, csak néztek a debreceni társak, amikor meglátták, kit igazolt a klub. Egyébiránt Kerekes Gyuri, valamint Szigeti Bandi a legjobb barátaim közé tartoztak, és amikor ekkora egyéniségek veszik szárnyaik alá az embert, akkor tényleg nincs nehéz dolga. De persze, én is hozzátettem a magam részét. Egy pillanatig sem voltam megilletődött. A csapat azon a nyáron Svájcban és Franciaországban lépett pályára nemzetközi tornákon, nekem pedig kifejezetten jól ment a játék. Szerencsére a sérülések is elkerültek, és bátran állíthatom, hogy soha nem távoztam volna Debrecenből, ha nincs összetűzésem a későbbi edzőnkkel, dr. Puskás Lajossal…¹

Miután katonának vonultam, megkeresett a Videoton, én pedig igent mondtam. A legszebb az egészben az volt, amikor a Dunaferr edzőjeként dr. Puskás legalább tizenöt alkalommal jött át hozzám Fehérvárra, mert mindenáron el akart vinni. Azt mondta, bármit kérhetek, én azonban nem álltam kötélnek.
...
Egy ízben aztán én is kinyitottam a számat a Videotonnál, miután úgy éreztem, a vezetők nem tartották magukat a megállapodásunkhoz. Ennek aztán meg is lett a következménye, pedig nem kértem semmi teljesíthetetlent, csupán egy csendesebb helyen található lakást szerettem volna. Onnantól kezdve kegyvesztetté váltam, s hiába szajkózták a társak, hogy nekem játszanom kellene, nem lett eredménye. Ebből lett elegem. De talán elgondolkodtató, hogy akkoriban nem volt mellettem egy olyan ember, aki megpróbált volna mindenáron rávenni arra, hogy ne hagyjam abba. Így nagyjából fél év mérlegelés után meghoztam a döntést, amit segített az, hogy a futball után olyan lehetőségeim nyíltak az üzleti életben, melyekkel az addigi keresetem többszörösét tehettem zsebre. Hogy aztán évekkel később újra visszakerüljek a sportág körforgásába, edzőként.¹