Édesapám négyéves koromban meghalt, édesanyám pedig nem tudta jól kezelni a helyzetet. Tizenhárom-tizennégy voltam, amikor el kellett költöznöm otthonról, először a keresztszüleimhez, aztán az apai nagyszüleimhez, akiknek nagyon hálás vagyok, mert mindent megtettek értem. Érdekes, hogy a sok rossz ellenére úgy emlékszem, szép gyerekkorom volt, álló nap csak fociztam. Néhány éve fogalmazódott meg bennem, hogy a futball nekem gyerekként menedéket jelentett. Biztos ezért volt, hogy mindig én hagytam el utolsóként az öltözőt, mert az volt az igazi otthonom.⁵

Két meghatározó edzője volt fiatalkoromnak, az egyikük Zolnai Lajos, aki később Garamvölgyi Lajos mellett a Debrecen első csapatánál is dolgozott, a másik pedig Herczeg András, aki a klubtörténet legsikeresebb vezetőedzője lett. Rájuk tulajdonképpen én is hasonlóképpen tekintettem, ők voltak azok a férfiak az életemben, akik iránytűt mutattak, mert édesapám halála miatt nem volt otthonról hozott mintám. Emlékszem egy esetre, amikor a középiskolába kerülve megcsapott a szabadság szele, és lazítottam a gyeplőn. Ekkor Herczeg András választás elé állított: vagy mindent beleadok, vagy többé nincs helyem az öltözőben. Olyan volt, mint egy jól időzített atyai pofon, rám ijesztett, hogy elveszíthetem a futballt, ami az életemet jelentette, és ennek hatására visszatértem a helyes útra.
...
Háromszor bajnokságot is nyertem a csapattal, mégis azt mondom, az 1999-ben aratott kupasiker volt a legkülönlegesebb. Vácon volt a döntő a Tatabánya ellen, és amikor kimentünk a pályára bemelegíteni, földbe gyökerezett a lábam. Ott volt öt-hatezer debreceni a lelátókon 250 kilométerre Debrecentől. Ilyen sosem történt azelőtt, akkoriban semmiben nem számítottunk esélyesnek. Az első bajnoki cím 2005-ben már nem volt meglepetés, az benne lógott a levegőben.
...
Gyakorlatilag a karrierem csúcsán voltam, 2003-ban nagyon jól ment a játék, a válogatottban is fontos szerepet kaptam, és a Debrecennel akkor vertük ki a görög PAOK-ot az UEFA-kupából, amivel megértük a tavaszt a nemzetközi porondon, ez ugye csaknem húsz évvel később, a mostani Fradinak sikerült újra. Aztán egy évem ment a kukába, mert 2004. január 26-án egy edzésen megsérültem.
A menedzserem, Filipovics Vladan csak néhány évvel később merte elmesélni, hogy abban az időben az Atlético Madrid és az Inter is szemmel tartott. Az élet akkor sokat vett el tőlem, és milyen érdekes, hogy másfelől milyen sokat adott: miután megműtöttek, gyógytornára kellett járnom, így ismertem meg a feleségemet, a két lányom édesanyját, aki megteremtette számomra az otthon melegét, és azóta is boldog család vagyunk.⁵

Már 27 éves voltam, és jó ugródeszkának tartottam a török bajnokságot, láttam előrelépési lehetőséget. A válogatottól érkeztem meg Törökországba, és rögtön a kezdőbe állítottak, az első meccsemen gólpasszt adtam, a másodikon gólt lőttem a Galatasaray ellen. Mivel azonban a csapat a kieső helyek környékén állt, edzőt váltottak. Pont akkor, amikor én újra a válogatottal készültem, és amikor visszatértem, az új edző nem számított rám. Egyszer-kétszer beállított, de már megvoltak a saját kiszemeltjei az én helyemre is. Külföldön akartam maradni, jártam próbajátékon a Leeds Unitednél, de kiderült, hogy más típusú szélsőt kerestek, végül hazatértem Debrecenbe.⁵

Még Törökországban javasolták, hogy a Zidane-féle orrtörés után meg kellene műteni az orromat, hogy javuljon az oxigénfelvételem. Kint volt erre egy modern eljárás, ezért 2006 nyarán Törökországba szerveztük a nászutunkat, mialatt egy magánklinikán, akkori áron ezer euróért megcsináltattam az orromat. Amikor megkezdtem a felkészülést a csapattal, mintha kicseréltek volna, úgy éreztem, soha nem fáradok el. Tartott ez két hétig, aztán egy edzésen ütköztem Madar Csabával, és újra eltört az orrom. Jöhetett az újabb műtét, majd kicsit később még egy, az izomsérülés miatt. Utána el kellett fogadnom, hogy az én szintem eltávolodott a csapat szintjétől, de nem akartam feladni, és bár sosem gondoltam volna, hogy Magyarországon fogok más klubban játszani, 2007-ben Győrben megkaptam az esélyt, hogy újra felépítsem magam.⁵

Sok minden megjelent a Honvéd ellen elveszített kupadöntő után, ami nem fedi a valóságot. Elfogadtam a vezetők döntését, kissé csalódott is vagyok, de nem viselt meg, mert nem tudok azonosulni azzal, hogy csupán három játékos lenne a bűnbak. Tény, hogy nem kerültek el a sérülések, főleg az első évben hagytam ki több találkozót. Az utolsó évben azonban negyvenegy mérkőzésből harmincegyszer pályára léptem. Azt gondolom, ez nem rossz arány, persze igaz, játszhattam volna még többször is ennél. Az eredményességgel kapcsolatban nem lehet panaszom. Úgy érzem, sokat tettem azért én is, hogy bent maradjon az élvonalban az ETO. Emlékezetes marad számomra a Stuttgartnak lőtt nagy gól, s nem felejtem el a megszerzett bronzérmet sem.¹

Három együttessel tárgyaltam, a nyírségiek mellett az Újpest és volt csapatom, a DVSC is érdeklődött irántam. Sokáig úgy tűnt, Debrecenbe kerülök, amikor jött a sérülés. Erről természetesen mindhárom együttest tájékoztattam, Nyíregyházán így is kellettem.¹

A térdem fél éven belül rendbe jött, ám a combhajlító izmom nem erősödött meg eléggé, ezért nem futballozhattam. Szerettem volna segíteni a csapatnak, úgy azonban nem lett volna értelme a játékomnak, ha nem tudom azt nyújtani, amit várnak tőlem, illetve én elvárok magamtól. Már azt is élveztem, ha a csapat közelébe kerülhettem a foglalkozásokon. Leginkább egyénileg készültem, és óriási lökést adott, amikor együtt edzhettem a többiekkel. Motivált voltam, éreztem, minden megy, amit kérnek tőlem. Nem volt gond a dinamikával, volt bennem energia, de sajnos a combhajlító izmom nem bírta a terhelést, ezért egyetlen egy meccset sem játszhattam.²

Kovács Zoltán volt a sportigazgató, akivel Győrben együtt játszottam, és jól kijöttünk. Adni akart nekem egy esélyt, én meg magam ellen beszélve győzködtem, hogy higgye el, nem vagyok már Újpest-szint. Nem hagyta annyiban, végül elmentem a próbajátékra. A támogató közeg olyan jó hatással volt rám, hogy két hét után már láttam a fényt az alagút végén. Hálás vagyok az Újpestnek, amiért akkor felkarolt, szerettem ott játszani, a Fradi elleni 6-0 örök emlék. Sajnos egy év után Kovács Zoli távozott, és hozzá köthető játékosként engem is elküldtek. Azóta sem értem azt a döntést. A visszavonulásom után azért is akartam visszatérni Újpestre dolgozni, mert még akartam oda tartozni.⁵

A fővárostól messzire csak akkor mentem volna, ha Debrecenből jön invitálás, de nem jött, így maradtam Budapesten. A REAC konkrét ajánlatot tett, míg nekem nem voltak teljesíthetetlen igényeim, így gyorsan meg is egyeztünk. Leginkább az motivált, hogy játszhatok. Nem olyan görcsösen, mint az utóbbi időben, hanem felszabadultan. Kicsit túlpörgettem magam az utóbbi évben, talán túl sok terhet vettem a vállamra, de most fesztelenül akartam futballozni.³

A REAC rossz döntés volt, mert akkor tört ki a bundabotrány a csapatnál, ami mindenre rányomta a bélyegét.⁵

Volt több osztályból lehetőségem, többek között egy nemzetközi kupában induló csapattól is. Azonban a Dunaújvárosnál éreztem leginkább azt, hogy szükségük van rám, több mint egy hónapja már folytak az egyeztetések, megbeszélések. A kiváló feltételek mellett a kitüzőtt célokkal is abszolút azonosulni tudtam.⁴

Aztán jött a Dunaújváros, amely akkor az NB III-ban szerepelt. Pető Zoltán barátom mondta, hogy néha hátra kell lépni, hogy előrejuthassunk. Hihetetlen, milyen igaza volt, mert a dunaújvárosi sikersztori volt, két év alatt két osztályt ugrottunk, és újra ott voltam az élvonalban. 37 évesen csapatkapitány és házi gólkirály lehettem. Ha az utolsó fordulóban a Paks ellen nem sérülök meg, lett volna még folytatás. De amikor megkaptam a diagnózist, miszerint újra elszakadt a keresztszalagom, eldöntöttem, hogy ennyi idősen nem csinálok végig még egy nyolc hónapos rehabilitációt. Felhívtam Vladant, elmondtam neki, hogy mi a helyzet. Mély csend a vonal túlvégén, majd visszakérdezett: ugye most csak szívatsz? Mint kiderült, már tárgyalt a Debrecennel a hazatérésemről. Kétszer mehettem volna vissza a Lokiba, és mindkétszer sérülés húzta keresztül.⁵