A szigetújfalui futballpályától körülbelül 50 méterre laktunk, ahol édesapám a helyi labdarúgó csapat intézője volt. Igazából abban az időszakban a lakhelyünkön a fiataloknak nem nagyon volt más sportolási lehetőség, csak a futball, így hát minden szabadidőmet felhasználva, órákon át rúgtam a labdát és hamar megszerettem ezt a gyönyörű sportágat. Emlékszem, helyhiány illetve a pálya alkalmatlansága miatt, minden télen, egy 3×5 méteres buszmegállóban futballoztam, később az ottani gyakorlásnak is nagy hasznát vettem.
Akkoriban bevett szokás volt, hogy NB I-es csapatok – vagy azoknak az utánpótlás csapatai – ellátogattak a környékbeli kisebb csapatokhoz, edzőmérkőzést játszani. Egy ilyen játék alapján igazoltak le 1978-ban.

Az első két-három esztendőben napi szinten ingáztam a lakhelyem, az iskola illetve – ha nevezhetem így – az edzőközpont között. Reggel hatkor elindultam otthonról és este hétkor értem haza, ez így ment minden hétköznap. Én ezt nagyon szerettem csinálni, egyáltalán nem éreztem tehernek és szépen lassan odakerültem az első csapat küszöbére. Igaz, hogy rengeteget kellett tenni érte, de imádtam a futballt és 1982-ben, mint fiatal tehetséges játékos már rendszeresen a nagycsapattal készültem. 1982 decemberében sok sérültje volt akkor a csapatnak, így hát nagy meglepetésemre egyik reggel szóltak nekem az iskolában, hogy délután jelenésem van az akkori Népstadionban a Ferencváros elleni bajnoki mérkőzésen. Izgalom egyáltalán nem volt bennem, hiszen úgy fogtam fel az egészet, hogy egy nagyon jó mérkőzésnek lehetek közeli szemlélője, az már csak hab volt a tortán, hogy játéklehetőséget is kaptam és egy nagyon jó csapat ellen, közel negyvenezer néző előtt nagyszerű győzelmet arattunk, amelyből én góllal és jó játékkal vettem ki a részem.

Nagy lépés volt az életemben, hiszen Csepelen egy jó középcsapatban stabil ember tudtam lenni, viszont nekem váltani kellett, tudtam, hogy a Videoton nagyon jó csapat és számítottam rá, hogy eleinte lesznek bökkenők, de úgy gondoltam, hogy ezt a kockázatot vállalnom kell. Egyértelmű volt a számomra, hogy egy UEFA-kupa ezüstérmes csapatnál nem én vagyok a megváltó, de ennek ellenére az 1985-86-os bajnoki szezonban kezdőként illetve csereként már több mint 20 mérkőzésen pályára léptem. Az 1988/89-es szezonban összességében remek csapatunk volt, a Petres Tamás barátom lett a gólkirály, én a Népsport – mai Nemzeti Sport – osztályzatai alapján az év játékosa lettem, tehát minden jel arra mutatott, hogy esetleg az azt követő években egy jó és eredményes csapat lehetünk, hiszen az alapokat sikerült leraknunk. Miután jó szezont zártam, így lehetőséget kaptam, Angliában a Coventry Citynél voltam próbajátékon. Két hetet töltöttem kint, pechemre az utolsó edzések egyikén, egy edzőmérkőzés alkalmával, a szerződés aláírása előtt, a keresztszalagom megsérült, ezáltal nem jött létre az a szerződés.

A következő évben edzőváltás történt Fehérváron, ott egy olyan probléma alakult ki, hogy a játékosok írtak egy levelet a vezetőségnek, amelyben közölték, hogy a sorozatos rossz eredmények miatt más edzővel szeretnék folytatni a közös munkát, bár én abban a közös munkában nem vettem részt – mivel sérült voltam – de a vezetőség úgy döntött, hogy az akkori meghatározó játékosokat mellékvágányra teszi. Ez később meg is történt. Felépülésem után pedig úgy döntöttem, hogy én ebből az egészből nem kérek és a több játéklehetőség, illetve a jobb közeg reményében fél évre Vácra igazoltam. Az ottani vezetők szerették volna, ha több időre írok alá, de én nem akartam elkötelezni magamat évekre, így kevesebb játéklehetőséget kaptam, amit meg is értek, hiszen ők akkor a jövő csapatát építették. Én nagyon hasznosnak ítélem a Vácon töltött három-négy hónapot, hiszen ott sikerült összeszedni magamat, ami a későbbi pályafutásom szempontjából fontos volt számomra.

Abban az időben, a magyar futballban rengeteg volt a negatívum, és úgy döntöttem, hogy nem kérek ebből az egészből. Figyelembe vettem a családom megélhetését és azt a szempontot, hogy számomra a futball „szent” dolog, ezért szerettem volna tiszta vizet önteni a pohárba, így Vác után Ausztriában folytattam a játékot. 10 évet futballoztam Ausztriában. Amikor kikerültem, akkor nem terveztem hosszútávra. Eleinte két-háromnaponta ingáztam Fehérvár és az osztrák csapatom között, én úgy gondoltam, hogy kimegyek egy évre, addig még Magyarországon letisztulnak a körülmények és utána itthon folytatom tovább, de olyan kedvező körülmények közé csöppentem odakint, hogy egy év után meg sem fordult a fejemben a hazajövetel. Itt nem az anyagi dolgokra gondolok, hanem arra a hatalmas szeretetre, megbecsülésre, amit, mint labdarúgó nap, mint nap kaptam, illetve arra a rajongásra, ami az egész sportágat körülvette odakint. Komolyan mondom, hogy élveztem a kinti munkát és mivel egy idő után már nem csak labdarúgóként, hanem edzőként is tevékenykedtem a csapatnál, így kijelenthetem, hogy nagyon jó és nyugodt körülmények között készülhettem a későbbi edzői pályámra.

2002-ben azért jöttem haza, mert családi tragédia történt, sajnos elhunyt a feleségem és az akkor 12 éves kislányom nevelése teljes mértékben az én felelősségem lett. A futballt, mint játékot, már csak nagyon alacsony szinten, hobbiként űztem és a fő csapásirány az utánpótlás labdarúgásban való edzői feladatok ellátása lett.