Saját fiók létrehozásával tudsz mérkőzéseket értékelni, értesülhetsz a kedvenc klubod és játékosaidhoz kapcsolódó fontos információkról, kiderítheted, hogy te jártál-e eddig a legtöbb meccsen, segíthetsz hiányzó adatok beadásában és bármihez hozzászólhatsz.
A lépcsőházból ugatás hallatszik fel, a kis foxterrier- azonban csak. a fülét hegyezi, nem válaszol.
— Milyen jólnevelt — mondom, bár a lakótömbi ebekkel szemben eleve fenntartásaim vannak.
— Dehogy. Csak a barátja ment le, amelyikkel naponta találkoznak — feleli Lázár Vilmos, a gazdi.
Sajnálkozásom a kutyus felett amúgy is felesleges: csak november elejétől kuksol a falak közt, május elsejétől egészen őszig egy alig megbontott vadvilág ösvényeit járja. Bokrokat, sást, nádast kajtathat, dúskálkodhat a halbelsőségekben, ami gazdájának horgára, hálójába kerül, garmadával.
— Pedig úgy tudom, te nem szereled a halat — említi meg Balla Gyula, aki egy szezonban igazolt át Lázárral Debrecenből Tatabányára, és akivel akkor egy garzonszobában laktak.
— Nem is. Legfeljebb a jó ropogósra sült keszeget szálkázgatom.
De ennek most úgy sincs alkalma, tél jön, a napsütött vízpart, a semmihez sem kötött csónakázás most éppen távolodik. Csak szóban, felcsillantott képekben tükröződik előttünk u vadvízország: Győr és Moson között Ásványráró, olt egy kis halásztelep.
— Ilyenkor az a dolgom, hogy a telet kibekkeljem
— vallja be Lázár Vilmos, aki pedig sose volt hátvéd. — Május elsején szigorúan megyek vissza, ha még megtehetem.
Ezen, hogy mit lehelünk meg ma, és már mit nem holnap — azonos nemzedék körülményeiből és bajaiból gyúrva, jó ideig elrágódunk. A panasz közös, a bajok oka, milyensége változó Ballánál, nálam. Lázárnál, Érgörcs a lábban: ő se emelgetné olyan bámulatosan a labdát, mint negyven éve. De ha Ásványrárón kizöldül a part, sűrűsödik a súlyom, nyílik a gólyahír... Nehéz kivárni. Hogy az idő mégis hasznosan teljen, arról a KIMÉV megértő vezetői gondoskodnak, akik elfogadták, hogy fél évig (mivel ide ennyi jut) a vállalat telephelyén legyen éjszakai portás.
Tavasszal hívja vissza vadvízország.
— Pedig annak idején Balatonon akartam építkezni
— meséli. — Kónya Pepi szólt, hogy különb, nekünk való a környezet Ásványrárón. Azóta feleztem meg az életem, és a családom is velem tart.
— Legalább pecázás közben Kónyával elbeszélgethettek a régi időkről.
— A tiszta csendet semmivel nem szabad megzavarni
— ellenkezik Vili. ezzel azt is jelezve, hogy itt viszont rajozhatnak az emlékek. Például Kónya Istvánról, a Tatabánya kiváló középhátvédjéről, aki a két NB I-es „retur- utazás” után Dorogra ment bár sokfelé hívták, így aztán a Duna-mente labdarúgásának egyik kiemelkedő egyénisége lett.
Még az is felemlítődik, hogy Pepinél volt még robusztusabb Kónya, a báty, a többszörös bajnok Csepelben. Olyan hátvédsor közepén, melyre Lázár és Balla így emlékezik: „Reszkessetek, csatárok”.
De hát reszketni még ilyen esetben sem lehetett, mivel az időben volt egy nagy ösztönző: az állás, a munka.
— Mi a munkát üldöztük, azért jöttünk Tatabányára is — mondja riportalanyom, két órával az éjjeli portás- szolgálat előtt. — Debrecenben ócskavasat rakodtunk a vagonokba. Aki eljött értünk, mert a Bányász erősített, az élvonalba akart, jutni, elmondta, hogy itt biztos állás vár:
Megnézték az országtérképet. Tatabánya nem is volt rajta, csak Bánhida meg Felsőgalla és más régi nevek. De az illető váltig állította, hogy itt ötezren néznek meg egy NB II-es mérkőzést.
— Nem bántam meg, hogy eljöttem. A debreceni közönség valahogy nem került hozzám közel. Itt egyszerre befogadtak. Már „obsitos” koromban egyszer a buszon vettem észre, hogy nincs nálam a bérlet, pedig jött az ellenőr. Megismert, de hát jegyet kellett volna váltani, csak hogy a pénz is az otthon felejtett táskában volt. Mire valahonnan a kocsi hátuljából odakiáltott valaki: „Vili, itt a két forint”.
Nekem azonban — hajdani csodálójaként Lázár ragyogó labdakezelésének — vannak a közönség soraiból más emlékeim is. Sokan öncélúnak tartották a magastermetű szélső játékát. Hogy túl sokat dekázik a labdával, nem adja be időben, nem tör vele kapura.
— Pedig én állandóan a kapu vonzásában éltem, nálam nem volt olyan, hogy hátra — védekezik most, s ugyanilyen elkésett, már távolba tűnő Balla megjegyzése:
— De a beadásod néha majd levitte a fejem.
A labdabűvölés tudományában talán családi gén is volt, lévén nagybátyja Lázár Gyula, a „tanár úr”, minden idők egyik legjobb magyar futballistája. A kis Vilit még gyerekkorában ölébe vette egy másik „nagy”. Korányi, és megkérdezte: „Mi akarsz lenni, öcskös” — „Focista” — hangzott a határozott válasz. Aztán, már negyvenháromban majdnem összetalálkoztak Korányival a pályán is.
Lázár Vilmos Budán született huszonötben, de átköltöztek a Latorcza utcába, ahol később az egyetlen villany fényes pálya, az Elektromosé létezett. Már tízéves korában nézegették őt, amikor az iskolai órák szünetében úgy játszottak: ki tudja tovább tartani a labdát, hogy ő és szemben az osztály. Rendszerint Vili nyert. Tizenhárom évesen kezdte a másik „sulit”, a Tromosban. kölyök II., kölyök I., ifi II. és így tovább. Végül az első csapat — éppen a villanyfényes pálya megnyitóján — olyan játékosok közt, mint Hidegkúti, Börzsei, Dobos Sanyi.
Játszott a Nagyvárad ellen. Micsoda legendás jobbszárny: Sárvári, Bodola, Tóth III. Negyvenháromban Újvidékre igazolták át. A háború elülte után a Ceglédi Vasutas játékosa lett (a MÁV akkor helyzetelőnyben volt), utána a Debreceni VSC következett, utoljára és véglegesen a Tatabánya, hat évig. Betegsége miatt hagyta abba a játékot. Nem a maiak zrikálásaként, de ismét megjegyzi:
— A mi időnkben még az volt a szállóige, hogy első a munka és csak második a foci. A vezetők is így követelték meg. — Ennek jegyében volt tíz évig bérelszámoló, még tovább a XV-ös és a XV A-s aknán tervstatisztikus, tervelőadó. Nyolcvanegyben ment nyugdíjba.
A munkavállalást labdarúgó utóéletére is átvitte: sokáig volt a megyei LSZ fegyelmi bizottságának elnöke. Hétévi edzősködés Vértesszőlősön, felvíve a csapatot a megyei osztályba. (..De még nem a Spartacust. hanem a Csöggedést” — tréfálok közbe) két év a Tatabányai Vasasnál, ugyanennyi az Ácsi Kinizsiben.
De egyre ellenállhatatlanabbul közeledett Vadvízország. Ahol tavasszal a reggeli napfény messze ereszkedik el a folyóágon. parti füzeken nincs felmeszelt pálya, nincsenek kapufák, a játék a gólok vonzatával. Ahol Kónva Pepivel is csak akkor beszélgetnek futballról, régi időkről, ha rossz a kapás.
Havasházi László
Lázár Vilmos (Budapest 1925 - ) 
új hozzászólás
Csak bejelentkezett felhasználók írhatnak hozzászólást!
hozzászólások
— Milyen jólnevelt — mondom, bár a lakótömbi ebekkel szemben eleve fenntartásaim vannak.
— Dehogy. Csak a barátja ment le, amelyikkel naponta találkoznak — feleli Lázár Vilmos, a gazdi.
Sajnálkozásom a kutyus felett amúgy is felesleges: csak november elejétől kuksol a falak közt, május elsejétől egészen őszig egy alig megbontott vadvilág ösvényeit járja. Bokrokat, sást, nádast kajtathat, dúskálkodhat a halbelsőségekben, ami gazdájának horgára, hálójába kerül, garmadával.
— Pedig úgy tudom, te nem szereled a halat — említi meg Balla Gyula, aki egy szezonban igazolt át Lázárral Debrecenből Tatabányára, és akivel akkor egy garzonszobában laktak.
— Nem is. Legfeljebb a jó ropogósra sült keszeget szálkázgatom.
De ennek most úgy sincs alkalma, tél jön, a napsütött vízpart, a semmihez sem kötött csónakázás most éppen távolodik. Csak szóban, felcsillantott képekben tükröződik előttünk u vadvízország: Győr és Moson között Ásványráró, olt egy kis halásztelep.
— Ilyenkor az a dolgom, hogy a telet kibekkeljem
— vallja be Lázár Vilmos, aki pedig sose volt hátvéd. — Május elsején szigorúan megyek vissza, ha még megtehetem.
Ezen, hogy mit lehelünk meg ma, és már mit nem holnap — azonos nemzedék körülményeiből és bajaiból gyúrva, jó ideig elrágódunk. A panasz közös, a bajok oka, milyensége változó Ballánál, nálam. Lázárnál, Érgörcs a lábban: ő se emelgetné olyan bámulatosan a labdát, mint negyven éve. De ha Ásványrárón kizöldül a part, sűrűsödik a súlyom, nyílik a gólyahír... Nehéz kivárni. Hogy az idő mégis hasznosan teljen, arról a KIMÉV megértő vezetői gondoskodnak, akik elfogadták, hogy fél évig (mivel ide ennyi jut) a vállalat telephelyén legyen éjszakai portás.
Tavasszal hívja vissza vadvízország.
— Pedig annak idején Balatonon akartam építkezni
— meséli. — Kónya Pepi szólt, hogy különb, nekünk való a környezet Ásványrárón. Azóta feleztem meg az életem, és a családom is velem tart.
— Legalább pecázás közben Kónyával elbeszélgethettek a régi időkről.
— A tiszta csendet semmivel nem szabad megzavarni
— ellenkezik Vili. ezzel azt is jelezve, hogy itt viszont rajozhatnak az emlékek. Például Kónya Istvánról, a Tatabánya kiváló középhátvédjéről, aki a két NB I-es „retur- utazás” után Dorogra ment bár sokfelé hívták, így aztán a Duna-mente labdarúgásának egyik kiemelkedő egyénisége lett.
Még az is felemlítődik, hogy Pepinél volt még robusztusabb Kónya, a báty, a többszörös bajnok Csepelben. Olyan hátvédsor közepén, melyre Lázár és Balla így emlékezik: „Reszkessetek, csatárok”.
De hát reszketni még ilyen esetben sem lehetett, mivel az időben volt egy nagy ösztönző: az állás, a munka.
— Mi a munkát üldöztük, azért jöttünk Tatabányára is — mondja riportalanyom, két órával az éjjeli portás- szolgálat előtt. — Debrecenben ócskavasat rakodtunk a vagonokba. Aki eljött értünk, mert a Bányász erősített, az élvonalba akart, jutni, elmondta, hogy itt biztos állás vár:
Megnézték az országtérképet. Tatabánya nem is volt rajta, csak Bánhida meg Felsőgalla és más régi nevek. De az illető váltig állította, hogy itt ötezren néznek meg egy NB II-es mérkőzést.
— Nem bántam meg, hogy eljöttem. A debreceni közönség valahogy nem került hozzám közel. Itt egyszerre befogadtak. Már „obsitos” koromban egyszer a buszon vettem észre, hogy nincs nálam a bérlet, pedig jött az ellenőr. Megismert, de hát jegyet kellett volna váltani, csak hogy a pénz is az otthon felejtett táskában volt. Mire valahonnan a kocsi hátuljából odakiáltott valaki: „Vili, itt a két forint”.
Nekem azonban — hajdani csodálójaként Lázár ragyogó labdakezelésének — vannak a közönség soraiból más emlékeim is. Sokan öncélúnak tartották a magastermetű szélső játékát. Hogy túl sokat dekázik a labdával, nem adja be időben, nem tör vele kapura.
— Pedig én állandóan a kapu vonzásában éltem, nálam nem volt olyan, hogy hátra — védekezik most, s ugyanilyen elkésett, már távolba tűnő Balla megjegyzése:
— De a beadásod néha majd levitte a fejem.
A labdabűvölés tudományában talán családi gén is volt, lévén nagybátyja Lázár Gyula, a „tanár úr”, minden idők egyik legjobb magyar futballistája. A kis Vilit még gyerekkorában ölébe vette egy másik „nagy”. Korányi, és megkérdezte: „Mi akarsz lenni, öcskös” — „Focista” — hangzott a határozott válasz. Aztán, már negyvenháromban majdnem összetalálkoztak Korányival a pályán is.
Lázár Vilmos Budán született huszonötben, de átköltöztek a Latorcza utcába, ahol később az egyetlen villany fényes pálya, az Elektromosé létezett. Már tízéves korában nézegették őt, amikor az iskolai órák szünetében úgy játszottak: ki tudja tovább tartani a labdát, hogy ő és szemben az osztály. Rendszerint Vili nyert. Tizenhárom évesen kezdte a másik „sulit”, a Tromosban. kölyök II., kölyök I., ifi II. és így tovább. Végül az első csapat — éppen a villanyfényes pálya megnyitóján — olyan játékosok közt, mint Hidegkúti, Börzsei, Dobos Sanyi.
Játszott a Nagyvárad ellen. Micsoda legendás jobbszárny: Sárvári, Bodola, Tóth III. Negyvenháromban Újvidékre igazolták át. A háború elülte után a Ceglédi Vasutas játékosa lett (a MÁV akkor helyzetelőnyben volt), utána a Debreceni VSC következett, utoljára és véglegesen a Tatabánya, hat évig. Betegsége miatt hagyta abba a játékot. Nem a maiak zrikálásaként, de ismét megjegyzi:
— A mi időnkben még az volt a szállóige, hogy első a munka és csak második a foci. A vezetők is így követelték meg. — Ennek jegyében volt tíz évig bérelszámoló, még tovább a XV-ös és a XV A-s aknán tervstatisztikus, tervelőadó. Nyolcvanegyben ment nyugdíjba.
A munkavállalást labdarúgó utóéletére is átvitte: sokáig volt a megyei LSZ fegyelmi bizottságának elnöke. Hétévi edzősködés Vértesszőlősön, felvíve a csapatot a megyei osztályba. (..De még nem a Spartacust. hanem a Csöggedést” — tréfálok közbe) két év a Tatabányai Vasasnál, ugyanennyi az Ácsi Kinizsiben.
De egyre ellenállhatatlanabbul közeledett Vadvízország. Ahol tavasszal a reggeli napfény messze ereszkedik el a folyóágon. parti füzeken nincs felmeszelt pálya, nincsenek kapufák, a játék a gólok vonzatával. Ahol Kónva Pepivel is csak akkor beszélgetnek futballról, régi időkről, ha rossz a kapás.
Havasházi László
Dolgozók Lapja
1987.12.19