hozzászólások

1. 
   Longinus

   # 3

   2024.03.14, 15:46

   Zárai Béla a Tatabányai BSC 1955-ös tablóján. Kép: Régi idők focija Facebook
    
2. 
   admin fgymat

   # 2

   2018.09.20, 19:02

   Záray Béla elhunyt
   
   71 éves koráig állta szíve a rohamokat, míg végleg feladta. 25-ház; VII-es telep; Márgabányai pálya. Ezek voltak életének első állomásai. Tagja volt az NB I-et kiharcoló kék-fehér csapatnak.
   Mikor a TSC első csapatában játszott, többször volt országos bányászválogatott. Hívták más együttesbe is, de ő hűséges maradt Tatabányához.
   A minap Gál Antek mesélte, hogy a 48/49 évi csapatból - vele együtt - már csak négyen maradtak: Ferling Gyula, Kiss Pista és Lázár Vili. A többiek valahol messze távoli pályákon kergetik már az imádott bőrgolyót...
   Az idősebb szurkolók még emlékeznek a sportszerű, csupa szív középhátvédre.
   Kedves „Zadek”, búcsúzunk Tőled, emléked megőrizzük.
   - gallai -

   
   24 óra
   1998.05.21
    
3. 
   admin fgymat

   # 1

   2018.09.20, 19:00

   LEGENDÁK
   
   Szikla
   
   — Mi Sziklának hívtuk — mondja Balla Gyula barátom, a volt center, amikor Zárayékhoz tartunk. — Mert ha elől bántottak bennünket az ellenfél védői, akkor az ő egész csatársoruk nemsokára földön volt.
   Záray Béla a Sziklára már kevésbé emlékszik, inkább a Tűfejre, mondván, az volt az ó igazi csúfneve. Mert, ha egyszer felment fejelni!
   — Téged is mindig lefejeltelek, pedig te aztán értettél hozzá — évődik Ballával.
   — Nem mindig. Amikor bemutatkozó játékra jöttem, három gólt szereztem melletted a salakos pályán.
   No igen. a salakos pálya. Az Aréna, ahogy mondták, mivel a játéktértől egy méterre már a szurkolók sűrűsödtek. De aztán felavatták a mai füves pályát (illetve újra átadták, mert a háború alatt tönkrement) ,és a Kispest volt az ellenfél. A Bányász 3-1-re nyert. Puskás öcsi a meccs végén odament Zárayhoz és gratulált neki: „Nagyon jól játszottál. Zadek.”
   Még egy sztori erről a mérkőzésről, amit Béla mond el. Puskás őrzésével Berky Gyulát bízta meg az edző. azzal, hogy egy lépést se tágítson mellőle, mindenhova kísérje el. Mire egy tréfás bennfentes megjegyezte: „De ha a vécére mentek, papírt azért adj a kezébe."
   
   Nem véletlen, hogy ilyen hangnemben írom „Szikla" visszaemlékezését, hiszen mindenki úgy tartotta róla, hogy roppant vidám fiú. Minden kópéságban nyakig benne, amellett nyalka legény. Amilyenek általában a Zárayak voltak.
   Erről mindjárt meg is kérdem, az ajtón látva névfelírást: Záray ipszilonnal. Míg évkönyvekben, másutt -„i” szerepel a családnév végén.
   — Ipszilon a jogos — mondja ő. — Régi nemesi név.
   Mindjárt kutatjuk is a családfát. Dédapja még Süttőn volt jegyző, onnan jöttek Tatabányára, az apja már itt született és persze ö is huszonhétben. Kiterjedt család, több ágú a házasodások folytán rengeteg rokon. A sokadvirágzását élő énekesnő. Zárai Márta a második unokanővére. A sportban Béla a Záray família kiemelkedő egyénisége.
   A VII-es telepi ..Szívgárda" csapatban kezdte gyerekként a focit, a leventéknél folytatta de már tizenöt évesen a TSC igazolt játékosa lett. Éppen a síkvölgyi slemung-tó- ban fürdött (akkor még kristálytiszta vizet ringattak ezek az iszapolási gödrök), amikor érte mentek, hogy játszania kell az első csapatban.
   A középhátvéd posztján a nyurga Lánggal volt sokáig versenyben. A Bányász mindkét NBI-es retúrutazásán ott volt. a harmadik (máig tartó) utazás kezdetén is, de már csak kerettagként a csapatban. Harmincegy évesen hagyta abba a futballt. Egy lengyelországi túrán búcsúzott.
   Közben volt még annyi minden: nyugatmagyarországi Bányász és NB II-es válogatottság, ötvenben az ausztriai Grazban Sárosi Béla — akkor már olasz edző — ment oda hozzájuk: „Na fiúk. aki velem jön, annak az életben már nem lesz gondja." De senki sem állt kötélnek. Záray Béla pedig hogyis tehette volna. amikor éppen elég gondja volt: nősülni készült, már vőlegényként.
   Még hasonló komoly dolgoknál tartva a szót: munkakönyvében az egyetlen beírás a Tatabányai Szénbányák. Ifjúként a VII-es telepi konzum ruhatárában dolgozott, aztán a nagyirodán, a bérelszámolásnál. A tröszttől ment rokkantsági nyugdíjba.
   Centerhalfsága idején ez a poszt még mereven kötött volt, a félpályán túl nem lehetett menni, mégis rúgott egy gólt, csaknem a felezővonaltól. Ámbár volt másik nagy találata is. Az NB II. élén a Vörös Meteorral játszottak döntő mérkőzést Tatabányán. Hiába támadott a Bányász, a csatárok képtelenek voltak gólt rúgni. Néhány perc volt hátra, amikor egy magasan érkező beívelést Tűfejű akart kifejelni. A nap a szemébe sütött, rosszul találta el a labdát és az éppen a léc mellett kötött ki a hálóban. Ezzel az öngóllal hiúsult meg a Bányász feljutása.
   — Utána sokáig kérdezgették: mennyit kaptatok azért a szép gólért — említi fel a feleség.
   És még mennyi emlegetni való van. Az a régi gárda, amelyik olyan volt, mint egy család, tízkor úgy kellett a sportotthonból hazazavarni őket. Más is volt az a régi sportház, nem olyan előkelő, mint a mai. Az ötvenes években Tóth Jenő volt a gondnok és vendéglős. Tóthék főztek a focistáknak, akik közül többen az otthonban laktak. Záray is törzsvendég volt és mivel mindig nagyon szeretett enni, inni, ebből szinte egyeneságon született a szerelem: a Tóth-lányt vette feleségül A labdarúgásért rajongó társa lett. És egyébként is: akkor a mérkőzések után együtt vacsorázott, szórakozott a csapat-banzájon férj, feleség.
   Voltak legényesebb élmények is. Amikor Lentiben tábortüzet gyújtottak a győzelem után és azt ugrálták keresztül. Vagy a hévízi alapozások a Bányász üdülőben. A vezetők este felszedették a szőnyeget, hogy a padló-dobogásból hallják mikor jönnek meg éjjel a kiruccantak. Erre ők Szabó Pici szobájának ablakán másztak be, hogy nagy ártatlanul fogadják az ágyban az ellenőrzőket.
   — Persze, mert csajozni voltatok — pirongat most férjére Zárayné, ami azonban csak kölcsönös mosolyt vált ki. Mert minden élő, életbeli, konzekvens vagy csapodár dolognak az idő múlásával merőben megváltozik a jelentősége.
   Záray Béla ötvenéves koráig maga volt a Szikla: még gyógyszert se szedett be. bár néha fájt a feje, alkalmasint a magas vérnyomás miatt, mivel hogy szeretett és tudott is élni.
   
   Hetvenkilencben szívinfarktust kapott, két év múlva érszűkülettel műtötték Pesten, a városmajori szív- és érsebészeten. Azóta műerek vannak a lábában. Nyolcvanháromban bénulással két hónapig a Hunyadi-kórház ágyát nyomta.
   Azóta szépen rendbe jött. Nem az újabb virgonckodásig. Bánata — mivel egy vizsgálatnál megsérült a gégéje, hogy már nem tudna énekelni. Együtt a fiúkkal. Akik ugyan nem szaporán látogatják. Hosszú idő eltelik, mire egy régi pajtás rányitja az ajtót.
   De azért ő se adja fel, s ebben felesége megmaradt a régi megértő társnak. Most is hagyja férjét, maga lépkedjen el a hűtőszekrényig egy üveg sörért és hogy ő nyissa fel. „Látod, ez még megy” — mondja nekem Béla. aztán felmutat a hegyoldalra. (A Kilián körtér Turul oldali részén laknak): — „De azért inkább felvágtatnék most oda”.
   Ha nem is hegyre menet, de a ház körül mindig jár egy—egy kört. mert kell a mozgás. Néha megállítják, emlékeket idézve. Csak néhány szó. mert a beszéd is nehezére esik.
   Szikla mégsem hagyja magát. Amikor elbúcsúzunk, a szeme ugyanolyan élénken, életszeretettel villan. Felidéződik benne minden, ami volt és ami utóvégre ugyanúgy ott van. csak talán mélyebben, távolodóbban.
   Havasházi László

   
   Dolgozók lapja
   1987.11.28