Az én esetemben valóban az volt a döntő, hogy harminckét évesen jött a vesesérülésem. Először engem, majd a vesémet mentették meg. Megszűnt a pénzkereseti lehetőségem, hiszen Várszegi úr nem tartott igényt a szolgálataimra. A már meglévő kávézónkban dolgoztam, és már a jövőre gondoltam.¹

Sopronban megkaptam azt a lehetőséget, amit az MTK-nál nem adtak meg. Persze, hogy folytattam, de már éreztem, hogy másban is sokra vihetem. Jó volt Sopronban védeni, ám a labdarúgás utáni életben addigra már több fantáziát láttam. Örültem, hogy válogatott lehettem, és szép emlékeket szereztem a pályán. Jobbnak láttam itt lezárni, és új életet kezdtem.¹