Beadtam a felvételi jelentkezésemet Pécsre, illetve Budapestre, a Testnevelési Főiskolára. Választ sem kaptam, így a Zalaegerszegi Építőknél játszottam, majd az NB II-es Z. Vörös Meteorban.

Már lemondtam a főiskoláról, amikor megjelent egy fiatalember, aki közölte, hogy a pécsi egyetem megbízásából keresett meg, s szeretné, ha náluk játszanék. Így kerültem a baranyai városba, a PEAC-hoz, ahonnét kiválogattak a Pécsi Dózsához. Szegény egyetemistából menő labdarúgó lettem, kezdő játékos. A nagyszerű Bp. Honvédot is megvertük, pedig ez nem sok csapatnak sikerült akkor. Nagyszerű négy évet töltöttem Pécsen, ennek eredményeként Sebes Gusztáv szövetségi kapitány meghívott a keretbe a kapus Dankával együtt. Egy éven keresztül ott voltam az Aranycsapat környezetében.
Szokás volt, hogy a keret hírvevő mérkőzéseket játszott vidéken, s ekkor sokszor kaptam szerepet Buzánszky Jenő cseréjeként.

A négy szép pécsi esztendő után kerültem Budapestre. Az a Honvéd, amely előző éven a kiesés ellen küzdött (1956-ban több játékosa külföldön maradt - a szerk.), a következő esztendőben megnyerte a Közép-Európai Kupát.

Levezetésképpen jött a Komló. Döntő érv volt, hogy háromszor több fizetést ígértek, mint amennyi a katonatiszti illetmény volt. Komlón érdekesen alakult a helyzet: az utolsó fordulóban dőlt el, hogy ki lesz a bajnok. Az FTC, a Győr és mi voltunk versenyben. Sajnos nem tudtunk nyerni, így a harmadik helyen végeztünk. Ekkor már középpályásként szerepeltem, s ebben a szezonban társammal, Sós Károllyal a legjobb középpályás páros címet kaptuk az MLSZ-től. Egyáltalán nem volt csalódás ez a harmadik hely. Ezt követően két és fél évet játszottam még Komlón, s nagyon jól ment a játék. Ráadásul ott ismertem meg későbbi feleségemet.²

A Balaton mellett nyaraltunk, amikor megjelentek a komlói vezetők. Nagy baj van! - mondták, mert nincs a csapatnak edzője. Tudták, hogy a Honvéd játékosaként már megszereztem a Testnevelési Főiskolán az akkori legmagasabb edzői képesítést, ezért a játékosok javaslatára kérték, hogy vegyem át a csapat irányítását. Azt kértem, hogy beszélhessek a játékosokkal, akikkel együtt fociztam nap mint nap. Megbeszéltük, hogy a barátság marad, de a fegyelmet megkövetelem. Így lettem NB I-es játékosból azonnal NB I-es edző. Két és fél évig voltam a csapat szakvezetője, közben várandós lett a feleségem. Köztudott, hogy Komlón akkor annyira szennyezett volt a levegő, hogy amíg az ember az egyik városrészből a másikba ért, a fehér ing szinte fekete lett. Úgy éreztem, hogy születendő gyermekünk egészsége érdekében el kell mennünk. S ekkor jött Zalaegerszegről Balogh János ZTE-elnök és Vajda Tibor szakosztályelnök. Megkérdezték, hogy mennyi a fizetésem… Majdnem hanyatt estek, amikor megmondtam. Ők ennek a felét sem tudják ígérni, legfeljebb akkor, ha másodállásban a ZTE edzője leszek, főállásban pedig testnevelő szakfelügyelői pozíciót töltök be a városban.³

Az első három év, ami az NB II-től az NB I B-n keresztül az NB I-be vezetett, szakmailag, emberileg, érzelmileg megismételhetetlen volt. Ekkor alakult ki az a csapat, amely alkalmas, rátermett volt arra, hogy az élvonalba jusson. Szerencsém is volt, hiszen az elképzelésem szinkronban volt a lehetőségekkel: zalaegerszegi, zalai játékosokból építhettem fel a csapat gerincét. Minden idegszálammal arra törekedtem, hogy ezekből a játékosokból egy igazi csapatot építsünk. Nincs értelme részletezni a történéseket, hiszen a krónika feljegyezte ennek az időszaknak az állomásait. Az első 5-6 év csodálatos volt. Minden fővárosi élcsapat skalpját megszereztük. Mindenkinek az volt a véleménye, hogy Egerszegen csoda történt. Egyszerűen olyan volt a légkör, hogy itt nem lehetett becsapni a szurkolókat. Jöttek a játékosok az öltözőbe a meccs előtt, s azt mondták: - Mester, egy gombostűt sem lehet leejteni a nézőtéren! Fiúk, éppen ezért, ha meg is döglünk, ezen a meccsen nem lehet kikapni! Ez a hangulat uralkodott akkor Zalaegerszegen, s ezt semmi mással, még a pénzzel sem lehetett volna elérni, mint azzal a lokálpatriotizmussal, ami az akkori ZTE-et jellemezte.³

Moór Ede szövetségi kapitánnyal dolgoztam együtt, mint szövetségi edző. Kovács Ferenccel ketten töltöttük be ezt a funkciót, felváltva irányítottuk a B-válogatottat.

A Wales elleni EB-selejtező előtt a Szabadság-hegyen volt az összetartás. Ilyenkor nem maradtam ott, hiszen a ZTE edzője voltam. Itthon csörgött a telefon, Balogh János, a ZTE elnöke hívott, hogy üzent az MLSZ elnöke, Kutas István: azonnal ültessenek kocsiba, s irány Budapest, mert nagy baj van! Budapesten Kutas István közölte velem, hogy Moór Ede öngyilkos lett. Nincs más választás, erre az EB-selejtezőre neked kell felkészíteni a csapatot! - mondta határozottan. Ez három nappal a találkozó előtt történt.

Beszélgettem a játékosokkal, s megtudtam, hogy Kocsis Lajosnak, a Honvéd középpályásának halálos kimenetelű karambolja volt. Szegedről tartott vissza Budapestre, amikor egy ittas, kivilágítatlan kerékpárral közlekedő férfi féktávolságon belül elé kanyarodott. Esélye sem volt az ütközés elkerülésére. A vizsgálat szerint Kocsis Lajos vétlen volt, ezért azt mondták, hogy szerepeltethetem, ha ő vállalja a játékot. Az EB-selejtező előtt a Honvéd Debrecenben szerepelt, s a kerettagokat figyelő egyik edző, Baróti Lajos szerint jól játszott, ezért azt tanácsolta, hogy ő legyen az egyik középpályás.

Kutas rendes volt, nem engedte, hogy az újságírók szétszedjenek. Úgy váltunk el, hogy majd megkapom az értesítést a következő mérkőzésekkel kapcsolatban. Hamarosan jött is az üzenet, hogy menjek Budapestre. Az MLSZ-ben az egyik edzőkolléga, aki éppen Kocsis megfigyelője volt az EB-selejtező előtti bajnokin, így szólt: János, hát mit csináltál?! Miért nem mondtad el ezt a karambolt? Te tudtál erről? Tudtam - válaszoltam, de Kocsis Lajos azt kérte, hogy ne mondjam el senkinek. Tudod mit kapott Kutas István ezért a pártközpontból? - kérdezte. Hamarosan megtudtam - magától Kutastól. Engem szeretett, csak úgy hívott, hogy „parasztgyerek”. Tudod mit okoztál nekem?- és sorolni kezdte a ledorongolásokat. Pista bácsi! - mondtam neki -megígértem Kocsis Lajosnak, hogy ezt nem mondom el senkinek. Lajos vétlen volt a balesetben, vállalta a játékot, az edzőkolléga jó véleménnyel volt a teljesítményéről. Nem követtem el hibát. Jó, nem hibáztál - mondta -, de a mai naptól már nem lehetsz szövetségi kapitány, edző azonban maradhatsz. A következő mérkőzésen, Bécsben Baróti Lajos segítője leszel…¹

Pécsre kerültem. Nagyon szép három évet töltöttem ott. Volt egy kellemetlen eset, amikor 7-2-re megvertük a ZTE-t. Azt mondták, hogy direkt törekedtem erre a megsemmisítő csapásra. Ez nem igaz, Isten látja a lelkemet! Ez úgy jött ki akkor. Ebben az időszakban 3-4 edző is megfordult Egerszegen. Egyszer csak ismét csörgött a telefon: Zalaegerszegről hívtak…⁴

Akkor már komolyabb célt fogalmaztunk meg. A játékosállományt tekintve reálisnak láttam a dobogós helyezést, illetve a kupagyőzelmet, kilépve a nemzetközi porondra. A vezetés ehhez kiemelt prémiumot garantált, s ezt közöltem is a játékosokkal. Természetesen kialakítottuk az új felkészülési módot is. A mérkőzések után nem mentek haza a játékosok, hanem az akkor épült Balaton Szállóban volt az összetartás. Másnap délelőtt regeneráló edzés, masszás következett, az újabb mérkőzésre készülve. Ezt vállalták a játékosok. Az első két meccset megnyertük, majd Debrecenben balszerencsés körülmények között kikaptunk. Hazafelé a megyei tanács üdülőjében, Balatonlellén szálltunk meg. A reggeli ébresztőnél három fiatalember hiányzott. A masszőrt, Bognár Gyurit megkérdeztem, hogy ébresztett-e… Azt mondta, hogy igen. Aztán előkerült a három fiatalember, elnézést kértek: olyan fáradtak voltak, hogy sokáig aludtak. Nekem ez gyanús volt. Mint kiderült, „belemerültek” az éjszakába. Itthon mindhárom játékost keményen megbüntettem. Milyen alapon, Mester? - kérdezték, hiszen mi nem voltunk az éjszakában. Kiderült az igazság, s ezt ők is elismerték később. Ekkor azonban valami megszakadt köztem és a csapat között. Az az erős szál, ami korábban a ZTE-hez kötött. Három 1-0-ás vereség következett. Úgy éreztem, hogy most el kell mennem.⁴

Akkor éppen Hévízen voltam, segítettem az ottani edzőnek. Amolyan levezetés volt ez. A nyarat rendszeresen a Balaton-partján töltjük, Keszthelyen van a hétvégi házunk. Egy május elsejei rendezvényen valaki megütögette a vállamat. Hátranézek, hát Zalatnai László, a szakosztály akkori vezetője volt. Bajban vagyunk – mondta -, szeretnénk, ha segítene rajtunk...⁴

Óriási meglepetések értek. Minden játékossal beszéltem, s olyan dolgokat hallottam, hogy nem akartam elhinni. Lendvai, Preisinger, Horváth Attila másfél millió forintos előszerződéseket kapott azért, mert aláírt 2 vagy 3 évre a ZTE-hez. Ebben mi az ösztönző? - kérdeztem. Hiszen ez több, mint az 1 éves győzelmi prémium. Mi az, ami lelkesíti őket? A válasz az volt, hogy ha ezt nem adjuk meg, akkor mindhárom játékost elviszik. Most ez a szokás. Tudomásul vettem, a feladatra koncentráltam, amit sikerült teljesíteni, hiszen gond nélkül bentmaradtunk. De akkor már megérlelődött bennem, hogy nem maradok tovább, ez már nem az én világom. Az egyik játékosunk sérült volt, de játszatni kellett, mert az egyik osztrák elitklub elnöke látni akarta. Nem játszattam, mert sérült volt. Ebből meglehetősen nagy vita kerekedett. Ez volt az egyik probléma. Megkérdezték tőlem: mit kérek, ha csapat az NB I-ben marad? Hogyhogy mit kérek? Ami az elődöm fizetése volt. Befejeződött a bajnokság, nem volt kiesési gond. Annyi pénzt kaptam ezért a hét meccsért, mint a 2 éves nyugdíjam. Már akkor ilyen nagy összeget fizettek ki, szinte feleslegesen. Úgy éreztem, hogy a labdarúgásnak ebben a megváltozott légkörében már nem akarok szerepet vállalni.⁵