Falusi gyerekként korán jutott nekem is munka, nem is rossz, a teheneket őriztem. De azért jutott idő másra is, rengeteget futballoztunk, pecáztunk, meg, ha az idő megengedte, fürödtünk a Borza-patakban. Néha annyira belemelegedtem a játékba, hogy a tehenek nélkülem mentek haza. Szerencsére hazataláltak. Úgy emlékszem, mindig futballista akartam lenni. Akkoriban még csak rádió volt arrafelé, hallgattuk a közvetítéseket. Egészen kis srácként Puskásék, az Aranycsapat bűvöletében éltünk. Később aztán, mikor kicsit felcseperedtem, már bejártunk nézni a Haladást, a meccseket. Emlékszem, egyszer láttam a dorogi Monostori Tivadartól egy pazar labdalevételt. Hónapokig gyakoroltuk, sikerült megtanulnom.¹

Érdekes módon kezdetben MTK-drukker voltam. A magyarázat egyszerű, az édesanyám az akkor még Vörös Lobogónak hívott csapatot vette meg gombfociban. Kívülről fújtam az összeállításukat, amelyre még ma is emlékszem. Játszani persze nem láttam Csikarékat, de tudtam, jó csapatuk van. Később aztán persze már az volt a vágyam, hogy egyszer a nagy Haliban focizzak.²

1963-ban igazolt le a Haladás, aztán 1965. június 20-án játszottam először az NB II-ben. Eleinte jobbszélsőt, néha balszélsőt, vagy összekötőt játszottam. Nagyon figyeltem az első csapat játékosait. Főleg Iszak Sanyit, aki csak három évvel idősebb nálam, de nagyon felnéztem rá. Csodáltam, s egyáltalán nem gondoltam, hogy aztán éveken keresztül fogunk majd együtt játszani. Sőt, egy ideig annyira nem hittem el, hogy helyem lesz az első csapatban, hogy el akartam menni a Szombathelyi Cipőgyár akkor NB II-es csapatába. Még jó, hogy maradtam! 1966 végén a Haladás feljutott az élvonalba, a következő esztendőben újra a legjobbak között játszott a csapat. Én a Vasas ellen mutatkoztam be. Később szó volt róla, hogy átigazolok a Vasashoz, Kálmánék is nagyon akarták, de végül nem tudtam rászánni magam. Túlságosan kötődtem Vas megyéhez, Szombathelyhez. Néha már alig tudtam kitalálni valami jó kifogást, miért nem megyek, egyszer talán még az átigazolási lap is alá volt írva. Aztán maradtam a Haladásnál.
Azt hiszem, az 1968-as csapat volt minden idők legerősebb Haladása. A tizedik helyen végzett, de nagyon erős mezőnyben. Nagyon büszke voltam, hogy én abban a csapatban meg tudtam vetni a lábamat. Egyébként halfként, vagyis fedezetként, Tátrai „Pubi” bácsi azt faragott belőlem. Persze, a Sárosi féle csapat is nagyon jó volt, ráadásul még sikeresebb is. Egyszer hetedikek, egyszer ötödikek lettünk, játszottunk a Magyar Népköztársasági Kupa döntőjében is.

Eleinte, amikor először kerültem a válogatott keretbe, még kicsit furán éreztem magam. Úgy néztem fel Mészölyre, vagy Göröcs Titire, mint az istenekre. Szerencsére mindenki nagyon rendes volt velem. A honvédos Kelemen „Rezső” és Kocsis Lajos, valamint én is akkor játszottunk először az A-válogatottban. Nyertünk 3:0-ra, Bene Feri két, valamint Szűcs Lajos egy góljával. Játszottam a következő, az írek elleni mérkőzésen is, én szereztem az első gólt, nyertünk 4:0-ra. Utána következett a csehszlovákok elleni, marseille-i mérkőzés. Hoffer József első mérkőzése a jugoszlávok elleni, belgrádi meccs volt, 2-2-re végeztünk. Azok közül, akik Marseille-ben is játszottunk, csak Fazekas Laci, Bene Feri és én maradtunk. Persze később aztán néhányan még visszatértek. Én 1970-ben szinte végig játszottam. Illovszky Rudi bácsi már nem számított rám. Igaz, közben bekerültem a müncheni olimpia előtt a bő keretbe, de aztán a Haladás kiesett az NB I-ből, én meg a pikszisből.

Egy Komló elleni mérkőzésen úgy gondoltam, elég furán lenget a partjelző, s ezt szóvá is tettem neki. Ő erre elküldött az anyámba. A végén, az öltözőbe menet, véletlenül pont előttem ment. Hátulról megrúgtam. Nem nagyon, nem is fájhatott neki, egy látlelet semmit sem mutatott volna. De belerúgtam, ez tény. El is tiltottak három évre, amit aztán később, miután őszinte megbánást tanúsítottam, egyre mérsékeltek. Annyit le is töltöttem. Még csak nem is edzhettem, igaz, közben sérült is voltam egy ideig. A csapat nélkülem is visszakerült az NB I-be, én pedig ott már újra játszottam.¹

Ma már nyugodtan elmondhatom, jobban kerestem az osztrák harmadik vonalban, mint a magyar NB I-ben. 1500 schillinget kaptam fixen, 800 schillinget adtak egy pontért, s bizony elég gyakran nyertünk. Ráadásul kaptam még havi 300 schillinget benzinpénzként, amit azért nem autóztam el. Harmincöt-harminchat évesen mentem ki Burgenlandba, Oberwartban, azaz Felsőőrben kezdtem játszani. Egyszer majdnem feljutottunk a második vonalba, de kikaptunk az osztályozón.¹