Remek szezon volt mögöttem, jó formában voltam, ráadásul mindig is szerettem volna Olaszországban futballozni, így igent mondtam az ajánlatra. Egyébként kerestek a Megyeri útról is, hajszál híja volt, hogy nem Újpesten kötöttem ki, de végül a légiósélet mellett döntöttem. Szerencsésnek érzem magam, hogy belekóstolhattam egy másik világba: Olaszországban minden a foci körül forog. A harmadosztályban is nemegyszer tízezer néző előtt játszanak a csapatok, és a körülményeket a legjobb anyagi helyzetben lévő magyar együttesek is megirigyelhetnék. Nekem nem úgy sikerült az idény, ahogyan elterveztem, csak 11 meccsen jutottam szóhoz, és csupán két gólt lőttem. Ráadásul a Gallipoli sem érte el a célját, nem jutottunk fel a második vonalba. Olaszországban egy légiósnak legalább háromszor többet kell nyújtania, mint egy helyi játékosnak, bizalmat is kevesebbet kap a külföldi, ráadásul elvárják, hogy beszélj olaszul - mindezt a saját bőrömön tapasztaltam. Idő kellett, míg beilleszkedtem, de aztán sikerült elfogadtatnom magam. Nem lehet panaszom az ellátásra sem, nyugodtan mondhatom, hogy luxuskörülmények között éltem Gallipoliban. Összességében úgy érzem, hogy megérte kiszerződni, fejlődtem az elmúlt szezonban, jobb, tapasztaltabb labdarúgó lettem.¹