Kőbányán, a Magnezitgyártól nem messze — szüleim ma is úgy mondják — a prérin születtem. Két földszintes ház állt a Petröczy utcában, az egyikben mi laktunk. Édesapám esztergályos volt, de én mindig úgy emlékszem rá, hogy ő valójában a KTK — a Kőbányai Testgyakorlók Köre — karmestere volt. Még nem tudtam járni, de édesanyám már kitolt a gyerekkocsiban a pályára, és ott drukkolt. Ha most azt mondom, hogy ott szívtam magamba a futball szeretetét, akkor igazán nem túlzók. A szomszédos Gyömrői útra jártam ki focizni, ott volt megfelelő grund és pálya is, de sok időt töltöttem a közeli Kada utcában — oda jártam általános iskolába is! — a környékbeli gyerekekkel. Persze mindig foci ügyben... Már iskolába jártam, amikor egyszer a tornatanárom megkérdezte: hová vagy leigazolva? Nagyon restelltem, hogy he- begnem-habognom kellett, valami olyat, hogy „tetszik tudni, a KTK-ba szeretnének igazolni, de én..." — szóval nyomtam a sódert, de nyomban elhatároztam: ez még egyszer nem fordulhat elő.
Attól a naptól kezdve figyeltem a sportújságot, hogy mikor lesz valahol kölyök-toborzó. Anyám kijelentette, hogy hiába böngészem a lapot, máshová, mint a Fradiba nem enged. S én éreztem hogy ennyivel tartozom neki, mert egy tragikusan végződött futballista-pályafutás folytatásra vár... ⁵

Tízéves voltam, amikor az édesapám megfogta a kezem, és elvitt a Fradi toborzójára. Annyi gyerek volt, hogy alig fértünk el a pályán. Egymás között játszottunk, és kiválasztottak. Boldog és büszke voltam, amikor megkaptam az első igazolásomat. 1967-ben, tizenkilenc évesen pedig még boldogabb, amikor a Lakat Karcsi bácsi irányította Fradi felnőttcsapatának öltözőjébe kerültem. Sosem felejtem el, mukkanni sem mertem. De nem is csoda, mert olyan extraklasszisok voltak ott, mint Albert Flóri, Varga Zoli, Szűcs Lajos vagy Géczi Pista. Tudja, akkor még az öltözőben megvolt a hierarchia, volt tisztelet az idősebb játékosok iránt. Ma ez is hiányzik a labdarúgásunkból.³

Nekem már aláírt szerződésem volt a holland Ajaxszal, onnan ugyanis a sokszoros válogatott középhátvéd, Krol Nápolyba szerződött, és pótolniuk kellett. Minden el volt intézve, de csak nem jött a munkavállalási engedély. A Fradi közben az Üllői úton barátságos meccset játszott a Bruges-zsel, és a klubvezetők megkérdezték, hogy miért nem játszom. Mondtam, azért nem, mert én már az Ajax játékosa vagyok, s csak a papírokra várok. Legyintett a belga elnök, és azt mondta, hogy ők is megadják azt a pénzt, amit az Ajax. Látatlanban aláírtam, és már velük utaztam Belgiumba. Teszem hozzá, hét évvel később Kiprich Józsi volt az első kelet-európai focista, aki idejében megkapta a munkavállalási engedélyt Hollandiában.³

Dupla súlyt tettek a vállamra. Én voltam az első kísérlet a vezetés részéről, hogy egy magyar játékos megállja-e a helyét a külföldi bajnokságokban. Meg kellett felelni az elvárásoknak, és ott volt a nyomás, hogy ha rosszul játszom, és hazaküldenek, azzal elvágom a lehetőséget más labdarúgók előtt. Hiszen mondhatták volna, hogy nem engedjük ki a magyarokat, mert nem kellenek. Próbáltam tehát megfelelni. Az első évben bajnokságot nyertünk, és én lettem a legjobb légiós. Ez pedig megalapozta a többi játékos külföldre szerződésének a lehetőségét.²

A Brugge elnöke, dr. D’Hooge mondta egy ízben nekem: „László, én magától csak azt várom, hogy a nap minden percében érezze, hogy én fizetem! S ha ezt nem felejti el, akkor köztünk soha nem lehet ellentét." Nem is volt. Illetve egyszer nem értettünk egyet. Amikor a szerződési ajánlatát nem fogadtam el, s Franciaországba tettem át a székhelyemet. Búcsúzásul ezt mondta: „Kár, hogy mi nem korábban találkoztunk, akkor talán magáról beszélnének úgy, mint most Geretsről...".
Franciaországból több ajánlatot is kaptam, de úgy éreztem, hogy nem szabad túl nagyot markolnom. Én a belgiumi két év alatt sok mindent megtanultam, de a legjobban azt, hogy a kenyéradó gazdát becsapni, az a legnagyobb bűn — önmagámmal szemben. Aki azt hiszi, hogy a profi világban linkeskedni lehet, az hamarosan rájön, hogy saját pénzét és hitelét herdálja el. A profi labdarúgó legnagyobb erénye a komolysága, a hivatástudata, az elszántsága.
Éppen ezért a lehető legnagyobb józansággal mértem fel erőmet és lehetőségeimet. Az atlétikus futball világából a szenvedéllyel töltött latin labdarúgás birodalmába kerültem, s ott csak a fegyelmezettség — ami megengedi az erő gazdaságos beosztását — nem jelentett biztosítékot a sikerre. A francia labdarúgás távolról sem olyan fegyelmezett, céltudatos, mint a nyugatnémet, az angol vagy a belga, de éppen olyan küzdelmes. Csak ráadásul — csillogni is kell!... tékom is fegyelmezettebb lett, s azok a régi szép budapesti „kalandozások” hiányoztak nekem. Szerettem volna még egyszer előretörni és gólt rúgni, bármilyen kockázat árán is. Ezt a francia élvonalban aligha tudtam volna megtenni, de úgy éreztem, a második ligában erre még jó voltam. Ezért választottam végül is a Toulouse ajánlatát. S ez egyben azt is megcsillogtatta előttem, hogy siker esetén a csapattal együtt az első vonalba kerüljek. S így is történt. Nem bántam meg, hogy a Lille, a Brest és a Metz ajánlatát elutasítottam, s Békefi Jenő, aki szintén sokat segített kinti boldogulásomban, igazat adott nekem. A bajnokságot a Marseille ellenében, jobb gólkülönbséggel nyertük. De számunkra más tét nem is létezett. A szerződés is úgy szólt: a bajnokságért mindent, a második helyért semmit! S mi győztünk, bár az utolsó pillanatig kétséges volt a siker. De utána olyan ünneplésben részesített bennünket a város, amilyet csak Brazíliában vagy Argentínában tudtam addig elképzelni. A második évem, az első vonalban, már nem volt eny- nyire szép, hiszen csak az első öt fordulóban voltunk továbbra is versenyben az első helyért, utána fokozatosan visszaestünk és a bajnokság végén a 11. helyet végeztünk. De ha 2 ponttal többet szerzünk, akkor hetedikek vagyunk és az már nagy siker. Csapó volt kezdetben a karmester, és amíg ő bírta erőnléttel, nem is volt baj. De a magyar erőnlét az még Franciaországban is kevés ...
Szóval mi ketten voltunk az idegenlégiósok s rajtunk verték el a port. Azaz: kölcsönadtak bennünket Grenoble NB II-es csapatának, amely ugyanazt a célt tűzte maga elé, mint a Toulouse: bajnokságot nyerni!⁶

Cannes-ban megsérült a térdem. Azonnal meg kellett volna operálni, de miután április 21-én vége a bajnokságnak, ez azt jelentette volna, hogy többet már nem léphetek pályára. Az orvos úgy határozott, hogy háromhetes injekciókúrával megpróbálja elhalasztani a műtétet. Sajnos, szinte semmit nem változott, így át kellett adnom a csapatkapitányi karszalagot. ⁷

Akkoriban az NB I csak addig adott biztos megélhetést, amíg játszottál, egzisztenciát nem teremthetett. Adta magát, hogy tanulni kell. A Közgáz nem csupán diplomát adott, szemléletet, látásmódot is, a mai napig profitálok belőle a cégemnél. De nemcsak én, Branikovits Laci, Megyesi Pista és később Martos Győző is a Közgázon tanult. Aztán a szakedzőit is elvégeztem.⁴