Amikor a közelmúltban a Nemzeti Sport Hajrá, foci! mellékletében arról beszélt, a mostani az utolsó idénye a profi futballban, hittük is, meg nem is. Hittük, mert Kenesei Krisztián január 7-én már betöltötte a 43-at, ugyanakkor kételkedtünk, hiszen egyszer-kétszer már „meglebegtette” a visszavonulását – aztán mégis a folytatás mellett döntött. Ezúttal viszont tényleg (?) lezárult a mérkőzésekben és gólokban gazdag fejezet, amelynek első állomását 1993. augusztus 14-én az MTK–Pécsi MSC 1–1-es élvonalbeli bajnoki jelentette – utolsó NB-s találkozóján, 2020. március 14-én a Komárom VSE 2–1-re nyert a BKV Előre vendégeként.

„Amikor kitört a koronavírus-járvány, először zárt kapus meccset játszottunk, majd vártuk, hogy alakul a folytatás, de már akkor sejtettem, az élet nem mostanában áll vissza a normális kerékvágásba – világította meg döntése hátterét lapunknak. – Komáromban a polgármester úr imádja a labdarúgást, de teljesen érthető, hogy ebben a helyzetben másra kell a pénz, megszorítások vannak, így több játékossal, köztük velem is szerződést bontottak, másokat pedig fizetés nélküli szabadságra küldtek. A nyáron egyébként is lejárt volna a megállapodásunk, befejeztem volna a futballt, most előbb kellett megtennem ezt a lépést. Három nappal ezelőtt döntöttem a befejezés mellett, mert bár optimista vagyok, nem látom, mikor folytatódhat – már ha egyáltalán – az idény. Azért arra ígéretet tettem, ha májusban mégis újraindul a bajnokság, és szükség lesz rám, a még hátralévő tizenegy mérkőzésen számíthatnak rám – de valójában nincs rá esély.”
Kimondani, hogy kész, befejeztem, sohasem könnyű, mégis biztosak vagyunk benne, Kenesei Krisztiánnál kevesen boldogabbak mostanában. A 29-szeres válogatott támadónak öt héttel ezelőtt megszületett második fia, Maxim (a nagyobbik, a 16 esztendős Soma a Haladásban futballozik), és élvez minden pillanatot, amit vele, valamint párjával, Brigivel tölthet. Persze a futball már most hiányzik neki.
„Március másodikán született meg a kisfiam, én vágtam el a köldökzsinórt – érthető, hogy nagyon boldog vagyok, ugyanakkor a járvány egyben keserűvé tesz – folytatta. – Most aztán tényleg minden időmet vele és Brigivel tudom tölteni, persze azért a nagyobbik fiammal, Somával mocorgunk itt, Ürömön, vagy éppen a Margitszigeten futunk. Hogy mi fért bele abba a huszonhét évbe, amit profi játékosként eltöltöttem? Nyilván furcsán nézne ki, ha azt mondanám, büszke vagyok magamra, de azt hiszem, rendben volt ez a pályafutás. Mindegyik csapatom, mindegyik idény élményt jelentett, a megye egyben is úgy készültem, mintha még mindig az NB I-ben játszanék. Az MTK-ban nőttem fel, tinédzserként nagyon tiszteltem a már befutott játékosokat, aztán egy idény alatt tizennyolc gólt lőttem, és ugyanannyi gólpasszt adtam Garami Józsefnél az ETO-ban. Zalaegerszegen Bozsik Péter irányításával bajnok és gólkirály lettem, Kínában megválasztottak az év legjobb játékosának, Avellinóban Maurizio Sarri volt az edzőm. Imádtam a Vasasban futballozni, a Haladással klubtörténelmet írtunk a bronzéremmel, de Pápán, a III. Kerületnél és persze Komáromban is jól éreztem magam. Tudom, időnként kezelhetetlen voltam, de mindig imádtam futballozni, csodálatos utazáson vagyok túl. Ilyen az élet: ki kell mondani, kiöregedtem ebből a szakmából. Biztos volt, hogy előbb-utóbb elérkezik a pillanat, de azért sajnálom, hogy épp egy világjárvány miatt lett vége.”