Pályafutásom során bárhová is kerültem vezetőedzőnek, mindig feltételként szabtam, ha szabad ilyent mondani, hogy a segítőm ízig-vérig az adott klub „fia” legyen. Általuk én is megtanulhattam, mit jelentenek az adott színek, az adott tradíciók. Így volt annak idején Zalaegerszegen a segítőm Szabó Rezső, Győrben Győrfi László, a Vasasnál Komjáti Bandi és így lett a Fradinál Albert Flóri.²

Ennek érdekes előzménye van, hiszen 1990 nyarán érvényes szerződésem volt egy kuvaiti klubnál. Augusztus másodikán este indult volna a repülőnk – a kézilabdaedző Németh András is hasonló cipőben járt mint én –, ám Szaddám Husszein közbeszólt. Az iraki hadsereg aznap hajnalban rohanta le a kis öböl menti országot, ahova este már nem indultak el a repülőjáratok…
Ősszel így nem volt csapatom, télen pedig megkeresett az éppen minden téren nehéz helyzetben lévő Vasas. A rendszerváltás táján bizonyos körökben nem örvendett túl nagy népszerűségnek a klub. Mindenestre hamar kiegyenesedtünk, a következő szezonban már hatodikként zártunk.⁵

Jó szívvel emlékezem vissza valamennyi akkori futballistámra, rendkívül befogadó légkörű csapat alakult ki akkor. A régi vasasosok: Galaschek Péter, Geress Zoltán, Juhár Tamás, Sáfár Szabolcs, Pál Zoltán – igazán a teljesség igénye nélküli ez a felsorolás –, és az időközben érkezettek, mint például Mónos Tamás, Aranyos Imre, Fischer Pál hamar megtalálták egymással a közös hangot. Úgy emlékszem erre az időszakra, hogy nem csak eredményes csapatot, hanem rendkívül jó közösséget is sikerült kialakítani.
Az egy „játszó” csapat volt, a futballunkkal azt hiszem sokaknak okoztunk örömet. Ami pedig a gólvágóinkat illeti, mindig vallottam: az „időigényes” játékosokra időt kell szánni. Szeretettel, türelemmel, következetesen kell velük bánni, akkor ezek a srácok felismerik saját értékeiket, korlátaikat egyaránt, és – bár közhelyszerűen hangzik – meghálálják a bizalmat.⁵

A szövetség alkalmazásában állok mint az utánpótlás-válogatott szakvezetője. Ez volt a fő indok, amiért igent mondtam. S azért sem utasíthattam el a megkeresést, mert egyszer az MTK, egyszer pedig a Vasas edzőjeként már felkértek erre a posztra, s mindkétszer visszaléptem.⁴

Akkoriban jöttem haza Ciprusról, éppen szabad voltam. Miután László Csabától megváltak, Furulyás János keresett meg azzal, hogy átvenném-e a csapatot. Tudtam, hogy gazdaságilag vannak problémák a csapat körül, ám ez számomra nem volt újdonság. Pályafutásomban szinte mindig oda hívtak, ahol segíteni kellett a valamiért bajba jutott csapatokon. És a Fradi akkor bajban volt. Elvállaltam!

Amikor először beléptem az öltözőbe a játékosokhoz, azt mondtam nekik: „Mibe léptem én itt bele? Mert itt nagyon nagy baj van, ha úgy gondolják, hogy egy idegen kell a megoldáshoz.” Mivel akkor is éppen egy válogatott mérkőzés miatti bajnoki szünet volt, elküldtem néhány napra pihenni a játékosokat azzal az útravalóval, hogy tartsanak önvizsgálatot, ők vajon mennyiben hibásak a kialakult helyzetért, keresse meg mindegyikük a saját felelősségét. Mert mégsem lehet mindent a külső körülményekre fogni, aki ebben a klubban játszik, aki élvezi a szurkolók megkülönböztetett figyelmét és szeretetét, az nem engedheti meg magának a nyafogást, a kifogáskeresést, annak legjobb tudása szerint produkálnia kell.

Rögtön egy kellemetlen feladatot kellett végrehajtanom, ugyanis keretet szűkítettem. Bevallom, nem saját kútfőből. Megkérdeztem a vezetőket, hogy szerintük kik azok, akik már nem Fradi-szinten motiváltak? Kik azok, akik szerintük téves igazolásnak minősültek? És végül kik azok, akik morálisan a csapategység ellen vannak? A válaszok alapján három játékostól váltam meg, Keller Józsitól, Borbélytól és Udvarácztól. Szerintem az ilyen lépéseket egyből a kezdet kezdetén kell meglépni. A csapat tagjaival pedig egyenként elbeszélgettem, felmértem a bennük rejlő lehetőségeket és itt nem csak a fizikaiakra gondolok. Edzői hitvallásom szerint a futball csapatjáték, amelyet egyének játszanak. Ez azt jelenti, hogy egyszerre kell közösséget építeni és a játékosok fejlődésével egyedileg is foglalkozni.

A Fradi határtalan szegénysége az egész bajnokságra rányomta a bélyegét. A vezetők az ígéreteken kívül nem tudtak konkrétumokkal szolgálni. A játékosok felé az adósságok törlesztésének az egyik módszere lett, hogy a játékosokat elengedték, eligazolhattak. Röpke fél év alatt így váltunk meg Szűcs Lajostól, Takács Ákostól, Sorin Botistól, Rósa Dénestől, Tőzsér Danitól, Bognár Zsolttól, Bajevszkitől. Én tiltakoztam ezen folyamat ellen, mert egy csapat soha nem csak 11 játékosból áll. Ráadásul akik elmentek, nem perememberek voltak. Hogy úgy mondjam, a biztosítékot Leandro távozása verte ki. Neki ugyanis élő szerződése volt. Könyörögtem a vezetőknek, hogy ez így nem lesz jó, de a pénztelenség nagyobb úr volt. Ám így is NB II lett. Hozzáteszem, abszolút igazságtalanul! NB I-es bajnokira készültünk, amikor pár nappal a tervezett kezdés előtt közölték, helyette NB II lesz. A játékosok össszeomlottak. Ekkor kellett emberileg is melléjük állni. Elmondtam, hogy aki akar elmehet. De aki marad, annak tudnia kell, hogy miért marad. Az később nem hivatkozhat semmire, Tudnia kell, hogy a Fradi nem NB II-es csapat, soha nem esett ki, oda csak száműzték. És érezniük kell a közönség újra megnyilvánuló óriási szeretetét, azt a szimpátiát, ami tudatosítja, hogy az anyagi nehézségek ellenére nincsenek egyedül, hogy együtt mindenkinek megmutathatjuk, hogy a Fradival ezt nem lehet csinálni. Ebben az emberi munkában rengeteget segített Lipcsei Peti, hisz az ő szava másként csengett az öltözőben. Ugyanígy hitelesen szólt Albert Flóri, a visszatérő Dragóner Attila és sokaknak reményt adott Tököli Attila is, aki sok NB I-es klub invitálását félretéve mégiscsak a Fradiba igazolt vissza. Adott volt egy szűk mag, amely záloga volt a visszajutásnak.

Az őszi szezon végén Tímár Krisztiánt is eladták. Hiába jeleztem, hogy 11 emberrel nem lehet végigjátszani egy bajnokságot, sőt egy kupasorozatot. Ugyanis a Magyar Kupában is meneteltünk, nem is akárhogy. 2006 végén Gyirmóton jutottunk tovább, igazi vezéráldozattal, hiszen a bíró már a továbbjutásunk biztos tudatában kiállította Dragónert és Tökölit is. Így játszottunk 2007 elején a Vasassal. Maximálisan bejött, amitől mindig is tartottam, hogy a helyetteseik nem ugyanazon a szinten vannak. Egy-egy helyettesítés mindig elmegy, de így egyszerre sok volt. Ki is kaptunk. A visszavágó a Fáy utcában, már egészen más képet festett, finoman fogalmazva is nem volt számunkra kedvező a bíráskodás. Ekkor történt Tököli Attila ominózus megjegyzése, amit a játékra, a játékvezetésre tett, ám egyesek azt rám vonatkoztatták. Kiestünk és itt elindult valami idegen dolog. Már a Kecskemét elleni meccs előtt jeleztem, hogy felajánlom a lemondásom, mert ezzel én nem tudok azonosulni. Sajnos, azon a meccsen csúnyán ki is kaptunk. A vezetőség pedig minden vita nélkül elfogadta a lemondásom. Sajnálom, hogy így alakult! Nagy vágyam volt megnyerni azt az NB II-es bajnokságot, majd visszajutva az NB I-be a Fradival elérni és megünnepelni a félezredik bajnoki mérkőzésemet egy elsőosztályú kispadon.

Aki ezt nem élte át, az soha nem tudja meg, mit jelent a szurkolók szeretete. Hiába voltam szövetségi kapitány, sok-sok klubcsapat edzője, olyan rajongást és szeretetet, nem tapasztaltam, amit a Fradiban töltött időszakban.²