A második nagyobb sérülésem akkor jött, amikor húszéves voltam, és hasznos volt, mert legalább önerőből - a klubtól segítséget nem kaptam - felszedtem tíz kiló izmot, és onnantól kezdve már nem lehetett könnyen elsodorni. A szó szoros értelmében ütőképes játékos lettem, oda tudtam lépni, ha kellett, és végre olyan fizikummal bírtam, amely alkalmassá tett a játékra.⁵

Három hónap után tapasztaltam, hogy engem becsaptak, csúnyán átvertek azok, akik itthon futballozni tanítottak, pedig akkor már játszottam a válogatottban. Büszke vagyok rá, hogy a világ egyik legjobb edzőjénél, a bosnyák Ivica Oszimnál tanultam, és rájöttem, sem fizikailag, sem taktikailag, sem mentalitásban nem érem el még az osztrákok szintjét sem, nemhogy a világszínvonalét. Semmit nem tudtam helyesen az alapvető dolgokról - helyezkedés, körültekintés, passzolás -, amik nélkül létezni sem lehet. A Sturmmal egy csoportkört sikerrel vettünk, én pedig mindenképpen alkalmazkodni akartam. Ha nem tettem volna, elveszek, és biztosan nem töltöm ki ötéves szerződésemet.⁵

Az osztrákoknál az a szokás, hogy már egy évvel a kontraktus lejárta előtt szóba kerül a folytatás. Mivel az ősszel elég gyengén szerepeltünk és kiesőhelyen is álltunk, a váltás mellett döntöttem, mert olyan csapatban szerettem volna játszani, amely a nemzetközi kupában szerepelhet majd a következő idényben.
Nagyon szép öt évet töltöttem Grazban, szívesen játszottam volna továbbra is a csapatban, a vezetők meg is mozgattak minden követ januárban, hogy maradjak, de akkor már szavamat adtam a Rapidnak. Ettől függetlenül nagyon korrektül viselkedtek velem: általában nem szokták játszatni a távozókat, én viszont minden mérkőzésen pályára léptem, ha nem voltam eltiltva. Az évek folyamán csapatkapitány-helyettes lettem, szóval tényleg jól éreztem magam a Sturmnál.⁴

Decemberben kezdtem el csapatot keresni, ugyanis nem ment jól az együttesnek, és nem tudhattam biztosan, hogy az élvonalban folytatja-e a csapat a következő szezont. Reméltem, hogy itt még inkább Lothar Matthäus szeme előtt leszek, és újból meghívót kaphatok a válogatottba…³

Amikor ehhez a csapathoz jöttem, azt reméltem, bajnokok leszünk és bejutunk a Bajnokok Ligájába. Mind a két célt elértem a Rapiddal. 2005 telén új edző érkezett a gárdához, Georg Zelhoffer, aki fenekestül felforgatott mindent, ami addig működött a klubnál. Teljesen új csapatot akart építeni, makacsul ragaszkodott a nyilvánvalóan hibás elképzeléseihez, ennek következményeként a Rapid a tíz tavaszi bajnokijából és két kupameccséből mindössze kettőt tudott megnyerni. A tavaszi tabellán utolsó volt az együttes, káosz uralkodott a klubnál. Én sem voltam Zelhoffer kedvezményezettje, egyszer voltam kezdő, s talán négyszer becserélt. ²

A legrosszabb döntést akkor hoztam, amikor elfogadtam a görög Xanthi ajánlatát. Hat meccset játszottam, de már három hét után azt gondoltam, ebből elég volt, innen el kell menni. Akkor döbbentem rá, mennyivel másabb turistaként odamenni, mint ott élni. Ha csak azt mondom, hogy a bebútorozott lakás annyiból állt, hogy bedobtak két hét után egy ágyat, egy asztalt meg egy széket, azt hiszem, jól érzékeltetem, mi nem stimmelt. Utánam jött a feleségem, és ahogy lehetett, menekült is onnan. Fél év után magam is eljöttem. Csakhogy az ilyen játékossal általában bizalmatlanok, a Tirol ugyan le akart igazolni 2006 telén, fél évet, plusz egyéves opciót ajánlott volna maximum, én pedig nem akartam megreszkírozni, hogy folytassam, mert Görögországban leépültem. Kockáztattam volna, hogy esetleg széttrancsírozzák a bokámat, amit így is háromszor műtöttek.⁵

Tulajdonképpen a véletlennek köszönhetően kerültem az Austriához. A bécsiek a volt menedzseremnél érdeklődtek, hogy mi van velem, és ő mondta, hogy már lemondtam mindenről, ami a labdarúgással kapcsolatos. Kifejezetten olyan játékost kerestek, aki példaként szolgálhat a fiataloknak, és azt ajánlották, hogy menjek ki egy fizikai felmérésre, aztán maradjak ott két-három napig a gyakorlásokon. Nem voltam rossz állapotban, hiszen edzettem a foci nélküli időszak alatt is, és a 6. helyen végeztem a teszten. Persze a csapattársaim a szabadságuk után nagyon le voltak eresztve… Az edzőm az első tréningek után mondta, hogy látják: nem felejtettem el focizni, így aztán aláírtam a profi szerződést. A Rapid-szurkolók részéről semmilyen inzultus nem ért. Ha közvetlenül a Rapidból mentem volna az Austriába, biztosan nagy hullámokat vert volna, de így nem történt semmi különös.
Tizennyolc hónapon keresztül nem játszottam, ezért vissza kellett szoknom egy csapatba. Csapatkapitány lettem és az edző meghosszabbított jobbkeze. A pályán és az öltözőben egyaránt döntéseket kell hoznom, és a vezetőség felé is én képviselem az együttest.¹

Egykori menedzserem, Richard Locher szólt, hogy van ez a lehetőség, s én belevágtam. Hetente három edzés volt, plusz a meccsek. Középső védőt játszottam, sokat számított a rutinom, emiatt jobban tudtam olvasni a játékot, ami hátul különösen fontos. Szerettem játszani, de akkor azt mondtam magamnak, ha befejezem a futballt, el is szakadok a sportágtól, mert arra vágytam, hogy legyenek szabad hétvégéim. Közben rájöttem, hogy nem tudok elszakadni a futballtól, de más az, amikor az embernek profiként minden perce be van osztva, s más az amatőrök között.⁶