eredmények / elismerések
Világbajnoki ezüstérmes (Magyarország 1938)
Főiskolai világbajnok (Magyarország 1935)
Közép-európai Kupa-győztes (Újpest FC 1939)
4-szeres magyar bajnok (Újpest FC 1938-1939; Újpesti TE 1945 tavasz, 1945-1946, 1946-1947)
5-szörös magyar gólkirály (1937-1938, 1938-1939, 1942-1943, 1943-1944, 1945 tavasz)
† Zsengellér Gyula (Cegléd 1915.12.27 - Nicosia 1999.03.29) 
új hozzászólás
Csak bejelentkezett felhasználók írhatnak hozzászólást!
hozzászólások
https://www.ebay.co.uk/itm/1938-World-Cup-Final-Great-collection-of-original-Hungary-football-autographs/184081752084
„Di Stefano stílusában futballozott” – mondta róla Szepesi György.
„A labdarúgás Paganinije” – így nevezték fénykorában.
Képzelhetik, mit tudott ez a fenomén. Amikor „kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccelt”, Aschner Lipót, az Egyesült Izzó és az Újpest felvirágoztatója ötezer pengőt fizetett azért, hogy a gólgyáros Zsengellér Gyula Salgótarjánból a lila-fehér klubhoz szerződjék. Ebből a pénzből a csatár szőlőt vett szülővárosában, Cegléden – ahol „a bőven termő Zsengellérek közül való” volt –, és ha odament, a présházban a tükör előtt töltötte meg a poharat, hogy önmagával koccintson… Ugyancsak világhírű társának, a ferencvárosi Sárosi Györgynek nem mondhatta, hogy egészségedre, mert a doktor mindig kismálnát ivott. Borozgathatott viszont a nála is bohémabb Cseh „Matyival”, valamint Puskás édesapjával, idősebb Purczelddel, akihez minden hétfőn kijárt Kispestre, a „Gödörbe”. Heti három-négy edzés mellett ez belefért, miként a cigaretta is, bár a dohányt nem szerette annyira, mint a rizlinget. A „dohányt” annál inkább, és játékos korában abból bőven jutott neki, hiszen „Újpest-Lipótvárosban” nemegyszer megtörtént, hogy már a mérkőzés előtt száz pengőt talált a futballcsukájában. Hej, az a láb, amely abba belekerült! Hogy a jobb vagy a bal volt-e a jobb, azt nem lehetett eldönteni. Jobblábasnak született, de kora gyerekkorától fogva ballal rugdalta a labdát a falnak; dolgozatot nem írt, a pótérettségit leginkább azért tette le, mert már egészen fiatal korában híre ment a futballtudásának, és azok, akik átengedték, később dagadó kebellel emlegették: nálunk maturált a labdarúgás egyetemi tanára! Félreértés ne essék: noha Zsengellér korántsem volt oda úgy a tanulásért, mint a drukkerek őérte, eredendő intelligencia sugárzott belőle, sőt a második világháború után több mérkőzését is büszkén közvetítő Szepesi máig úgy vélekedik: „Az agyával a pályán kívül hasonlóképpen kitűnt, mint a gyepen.” Hiszen feltaláló volt… Zsengellér ugyanis azt mondta magáról, amikor már tömegek rajongtak szédítő cseleiért, szellemes átadásaiért, a rajta kívül annak idején csak Sárosi dr.-ra jellemző ollózásokért: „Én fedeztem fel az esti meccseket. Kölyökként a rongylabdát oltott mészbe mártottam, és úgy világított az attól, akár a lámpatest.”
Vagy ahogyan Zsengellér Gyula csillogott. Gyula? Mindenki Ábelnek hívta. Azért kapta e becenevet, mert rongyosra olvasta Tamási Áron klasszikus trilógiájának 1932-ben megjelent első kötetét, az Ábel a rengetegbent. A könyvet nem tette le, a labdát és a munkát annál inkább. Újpesten még a legnagyobb futballistáknak is be kellett járniuk dolgozni az Egyesült Izzóba, igaz, csak négyórás időtartamra. Ám nem sokkal az után, hogy Zsengellér (1935 végén) a lilákhoz igazolt, Aschner véget vetett a „labdarúgóműszaknak”, mert ha Ábel megjelent, leállt a termelés; az összes melós és alkalmazott megpróbált a közelébe jutni, vele akart beszélni.
Volt miről. Zsengellér, aki máig a hetedik legkiválóbb bajnoki gólszerző a világon (!), 1938-ban harmincegy, 1939-ben ötvenhat, 1943-ban huszonhat, 1944-ben harminchárom, 1945-ben – az úgynevezett félidényes bajnokságban – harminchat góllal lett az első osztály mesterlövésze, és 1946-ban ötveneggyel vált vicególkirállyá a hatvanhatszor eredményes Deák „Bamba” mögött. A 325 NB I-es mérkőzésen 387 alkalommal bezörgető zseni a harmadik újpesti évadában tizenkettőt „vágott” – két meccsen – előző egyesületének, a Salgótarjánnak; 1938-ban, a nevezetes tizenegyes (11-1) alkalmával öttel lepte meg a görög válogatottat, majd 1939-ben ugyanennyivel a Beogradskit. A Közép-európai Kupapárharc első mérkőzésén a jugoszláv csapat 4-2-re győzött, de Zsengellér komoly tétet jelentő húsz dínárban fogadott Mészáros edzővel, a belgrádiak magyar trénerével, hogy az Újpest jut tovább. A visszavágón a lila-fehérek – bódító centerük vezérletével – 7-1-re nyertek…
Apropó, középcsatárposzt! Erről állandó vita dúlt a harmincas évek válogatottjának köreiben, mivel az „agytrösztnek” nevezett belsőhármas valamennyi tagja (Cseh II, Sárosi dr., Zsengellér) centert akart játszani. Cseh „Matyinak” vb-n ez végképp nem sikerült, mert akármilyen trükkművész volt is, egyszer sem vitték ki a világbajnokságra. Zsengellér viszont nemhogy vb-részvevő lett, de 1938-ban döntőt játszhatott! Ám a ragyogó sikert ugyanúgy élte meg – társaival együtt –, ahogyan Bozsik és a többiek 1954-et. Alig huszonhárom évesen lett finalista, s nyolcvannégy esztendős korában bekövetkezett haláláig az olaszok elleni vesztes csúcstalálkozóról (2-4) beszélt a legtöbbet. A döntő előtt ugyanis azt látta, hogy Vittorio Pozzo, a legendás itáliai szakvezető, valamint három másik – feltehetően szintén olasz – ember a magyar csapat szálláshelyén felkereste dr. Dietz Károly szövetségi (korábbi rendőr-) kapitányt. Hogy a szokatlan találkozón mi hangzott el, azt a részvevőkön kívül senki sem tudta, de a játékosok ennek az összejövetelnek tulajdonították, hogy Dietz (a svédek elleni 5-1-es elődöntő után!) kihagyta a csapatból Toldit, aki az olaszok számára a legkellemetlenebb csatár volt erőteljes testalkatával, a penge finoman futballozó magyarokra nem jellemző harcosságával. Zsengellér utóbb azt emlegette: Korányi és Turay e döntés miatt mondta le a szereplést, azaz Polgár és Szűcs nem a tréner elhatározása nyomán, hanem kényszerből került a tizenegybe. „Mi bejutottunk, mialatt a cserék napoztak” – emlegette fájdalmasan Zsengellér, és soha nem volt képes megbékélni az ezüsttel…
Pedig kenyérre lehetett kenni. Amikor Puskás először játszott a válogatottban, Ábel kicselezte a teljes osztrák védelmet, majd – az öreg Purczeldre is gondolva – az újonchoz gurított: „Rúgd be te!” Később sokszor néztek rá csodálkozva a földkerekség több táján, hogy úgy beszélt a már felnőtt – és világsztár – Puskással, akár egy gyerekkel, mert számára „Öcsi” mindig az is maradt…
Külön szám, miként került külföldre. Hivatalos engedéllyel, 1947-ben! Abban az időben – majd még vagy harminc évig – csupán ketten mehettek ki így: Sárosi dr. meg Zsengellér. Ábel papírjára azt írták: „Nyelvtanulás végett.” De utóbb csak a feleségét és a fiát vihette magával az olasz fővárosba – az AS Romától kapott főúri
szerződést –, a kislányát itthon kellett hagynia. Ez aztán a család széteséséhez vezetett, mert a hitvese haza akart jönni, míg ő eldöntötte: kinn marad örökre. Neje a fiával visszatért – az akkor hatéves Zsoltból később kitűnő újságíró, a Sportfogadás szerkesztője és a Képes Sport meghatározó egyéniségeinek egyike lett –, a kalandvágyó futballista pedig három esztendőt Itáliában (kettőt Rómában, egyet Anconában) töltött, majd az akkori idők „disszidens” magyar labdarúgóit egybegyűjtő, alkalmi Hungáriával Kolumbiába ment meccseket játszani az ottani „kalózliga” csapatai ellen. A dél-amerikai ország bajnokságát nem ismerte el a FIFA, ám annál jobban fizették az odaszerződő játékosokat, és Zsengellér sem tudott nemet mondani a Deportivo Samarios mesés ajánlatára. Játékos-edzőként ontotta a gólokat, de mégsem kasszírozhatott annyi pénzt, amennyit ígértek neki, mert 1953-ban a fedélközön menekült vissza Európába. Künsztler József, aki az idő tájt ciprusi szövetségi kapitány volt, a szerelem szigetére hívta, és Ábel ciprusi hölgyet vett el 1957-ben, miután Nicosiában letelepedett. Azaz… Miközben megannyi ciprusi csapatot irányított trénerként, sőt szövetségi kapitánnyá is kinevezték, vissza-visszavágyott Itáliába, noha pályafutása legnagyobb fájdalmát az olaszok okozták. (Idetartozik, hogy utolsó – harminckilencedik – válogatott mérkőzését is az azúrkékek ellen játszotta 1947-ben, Torinóban. A meccs vereséggel zárult, miként a bemutatkozó mérkőzése is 1936-ban, Londonban, ahol két esztendővel később Európa válogatottjában szerepelt az angol szövetség megalakulásának hetvenötödik évfordulóján.) Edzősködött Cosenzában, Salernóban, Ravennában, de trénerként nem tudott olyan pályát befutni, mint extraklasszis labdarúgóként. Cipruson hunyt el 1999-ben, és emléktáblája van Anconában, Cegléden, Salgótarjánban…
Újpesten nincs.
Magyarok nagy pályán 2.- Hegyi Iván
Népszabadság, 2009. március 28.
Zsengellér Gyula 1938-ban
Tagja volt az 1938. évi világbajnokságon ezüstérmet nyert magyar együttesnek. – „Ábel" a legkiválóbb magyar csatárok egyike.
Világszínvonalat elérő, nagy tudású labdarúgó volt. Tökéletes technikai felkészültség, taktikai érzék, ötletekben gazdag, színpompás játékfelfogás, magas fokú irányító készség és rendkívüli gólképesség jellemezte. A belsőhármas mindegyik helyén teljes értékű csatárnak bizonyult. Nagyszerűen értett társainak tervszerű foglalkoztatásához, helyzetbe hozásához. Villámgyors cseleivel, robbanékony kiugrásaival és jó helyezkedésével maga is gyakran eljutott a kapu elé.
Gólképessége Schlosser, Schaffer, Takács II, Deák, Kocsis és Puskás eredményességével vetekszik.
A mezőnyben általában kevesebbet vállalt magára, bár ott is hasznos munkát végzett, különösen pályafutásának második felében. A közelharcot lehetőleg elkerülte.
Klubcsapatában általában középcsatárt játszott és a támadósor szellemi vezére volt. (Szusza Ferenc a népszerű „Ábel" mellett sajátította el az irányítás szakmai „fogásait".) A válogatottban viszont többnyire – 25 alkalommal – a két összekötő helyén jutott szóhoz. Kontinensünk legjelesebb csatárai között emlegették.
1938. október 26-án tagja volt a Londonban Anglia csapata ellen szerepelt Európa-válogatottnak (Anglia győzött 3:0-ra). A magyar színekben mutatott sok kiváló játéka közül az 1943. június 6-án, a Bulgária elleni mérkőzésen (4:2) nyújtott teljesítménye a legemlékezetesebb. Ekkor valamennyi gólunkat Zsengellér szerezte. Nagy gólképességét bizonyítja, hogy 1938-ban a görögök ellen (11:1) öt, 1937-ben a svájci (5:1) és 1939-ben a német válogatottal szemben (szintén 5:1) három-három gólt ért el. Két évtizeddel ezelőtt – engedéllyel – Olaszországba távozott. Azóta külföldön él.
forrás:
Antal Zoltán és Hoffer József - Alberttől-Zsákig