A legszebb az volt a pályafutásomban, hogy futballista lett belőlem. Nem voltam tehetség, mindent a szorgalmamnak köszönhetek, no és a feleségemnek. Negyedikes általános iskolás koromtól ismerem, és a világ legcsodálatosabb embere. Sokat tettem azért, hogy hírnevet, egzisztenciát teremtsek magamnak, de ha ő nincs mellettem, nem vittem volna ennyire, ebben biztos vagyok.
Lukács Sanyi barátom akasztotta rám a Kacsa becenevet. Volt egy mezei futóverseny a lóversenypályán, a harmadik helyen álltam, s mivel teli talpon futottam, ezért úgy biztatott: „Gyere Kacsa, gyere!” Így rajtam ragadt ez a becenév, de nem bánom, még ma is mindenki így hív. ¹

A nyolcvanas években a Honvédra épült a válogatott. Előfordult, hogy nyolc-tíz honvédos volt a kezdőben. A BEK-ben, sajnos, csak a legjobb nyolcig jutottunk el, a Duisburg ellen kiestünk. Igaz, komoly sikert nem tudtunk elérni, pedig a képességek alapján lehetett volna. A végén mindig elbukunk valamiben. Amikor másodikok voltunk a világranglistán, kaptunk egy hatost a szovjetektől. És ez nem a játékosok hibája, genetikailag így vagyunk kódolva.¹

Túrós táskát reggeliztem Radebergerrel. Mondták is, hogy lehet ilyen állat valaki, de hát én szerettem a sört, s attól, hogy megittam egyet, nem lettem jobb vagy rosszabb futballista. Törökországban aztán szembesültem azzal, milyen a profizmus, ott nem számított, mit csinálsz a pályán kívül, csak a teljesítményed alapján ítéltek meg. Nagyon büszke vagyok rá, hogy az év sportolójának választottak kint.¹