Az aradi születésű futballista úgy mutatkozott be piros-kékben, ahogyan a Béke utcai Vasas-pályát avatták 1930-ban: az FTC elleni 5:2-vel. Húsz évvel később ÉDOSZ-nak nevezték a Ferencvárost, és a Latorca utcai Elektromos-sporttelepen zajlott a rangadó 17 000 néző előtt. A Vasas-csatársor így állt fel: Illovszky, Bundzsák, Szilágyi I, Teleki, Sárosi. Az ellenfélben sem akárkik mozogtak – Kispéter, Dalnoki, Lakat dr., Mészáros, Czibor –, ám az ötöst produkáló ötössel nem bírtak...
Az abszolút kétlábas Teleki tehát gyorsan bejátszotta magát a csapatba, igaz, egyáltalán nem volt kezdő: előzőleg Debrecenben már 72 NB I-es mérkőzésen szerepelt. Amúgy azért lett Tiegelmannból Teleki, mert – ha már a hajdú-bihari városban futballozott – a helyi Bocskai nyolcszoros válogatott, 1934-ben vb-résztvevő csatárának a vezetéknevét vette fel.
Az eredetit Pálnak hívták.
Ám az utóda sem volt akármilyen pali.
A Vasasban minden csapatrészben megfordult: játszott hátvédet, fedezetet, csatárt, csak kapust nem. Hátul nem kímélt senkit. „Volt kitől tanulnom: többek között Kontha Karcsi, Lóránt Gyula, Lőrincz Emil mellett futballoztam a Vasasban. Egyikük sem tartozott a puhányok közé” – emlegette. Majd rendre hozzátette: „Azt hiszem, így is többet kaptam, mint adtam.”
Úgy is lehet fogalmazni: az élettől valóban nem keveset kapott, a Vasasnak igazán sokat adott. Törzstagja volt annak a nevezetes együttesnek, amely egyaránt először nyert Magyar (Népköztársasági) Kupát 1955-ben, Közép-európai Kupát 1956-ban, bajnoki címet 1957-ben, és 1958-ban – a magyar csapatok közül első alkalommal – a BEK legjobb négy csapata közé jutott. (Az ötvenhetes bajnokságban egyetlen meccsen sem lépett pályára, ám akkor is a kerethez tartozott.) A Honvéd elleni kupadöntőn (3:2) az első, a Rapiddal vívott KK-finálé harmadik találkozóján (9:2) az utolsó gólt szerezte, az 1957-es KK-döntőn (4:0 és 1:2 a Vojvodinával szemben) viszont már nem iratkozott fel, mert középhátvédet játszott. (Csatárként az utolsó győztes gólját 1957 őszén, a Dorogon elért 1:0 alkalmával lőtte.). Az 1958-as BEK-sorozatot ugyancsak a védelemben futballozta végig, miként hátvédként kapott szerepet – háromszor – a válogatottban is. Noha 1956-ban részese volt a nemzeti együttes első népstadionbeli vereségének, a 90 ezer néző előtt a csehszlovákoktól elszenvedett 2:4 után váratlanul kedvező kritikát kapott: „Teleki nem okozott csalódást, határtalan lelkesedéssel küzdött. Sokszor szerelt jól, főleg az első félidőben” – írták róla.
Labdarúgó-pályafutását csigolyasérülése miatt kellett harminc évesen, 1958-ban abbahagynia, ám nem sokáig maradt távol a pályáktól, mert 1959-ben már a Debrecen edzője volt. Aztán elszegődött Szudánba, hosszú időt töltött trénerként Kuvaitban, szakvezetőként irányította a Pécs, a Diósgyőr, a Wisla Krakkó csapatát is. Amint a korhatárt elérte, nyugdíjba ment, és visszavonultan élt még csaknem harminc esztendeig. Ám volt mivel elfoglalnia magát: ha nagyszerű pályafutása valamennyi momentumát – köztük a Vasasban vívott 145 első osztályú találkozó pillanatait – végiggondolta, akkor évekig idézhette a nagyjeleneteket.
Majd kezdhette az emlékezést elölről.
Vagy hátulról.
Ahol éppen játszott.