Saját fiók létrehozásával tudsz mérkőzéseket értékelni, értesülhetsz a kedvenc klubod és játékosaidhoz kapcsolódó fontos információkról, kiderítheted, hogy te jártál-e eddig a legtöbb meccsen, segíthetsz hiányzó adatok beadásában és bármihez hozzászólhatsz.
Gyertyában felrúgott labda zuhan lefelé. Az érkező labdát lesi a középhátvéd, aki egy fejjel magasabb Törőnél. Erre Törő a zuhanó labdáért felnyúl a két kezével. A védő megdöbben: ez a hülye megfogja a labdát! Törő nem ér hozzá a labdához, csak lekíséri lábra, miközben a megdöbbent védő csak bámul, hogy most mi van. De már késő, Törő szépen elhúz mellette.
Most mondjátok meg, kinek jut ilyen az eszébe? Csakis egy zseninek. Aztán mi a gyári kiscsapatban állandóan gyakoroltuk ezt a trükköt, de sohasem voltunk annyira meggyőzőek, mint Törő.
Fiatal korom zsenije, őt mindenki elismerte, függetlenül attól, melyik csapatnak szurkolt. A sajnálatos autóbalesete után még visszatért, és bár voltak remek meccsei, folyamatosan már nem tudott ugyanazon a szinten teljesíteni. A pályafutása utáni élete meg....no, az nagyon szomorú történet. A sok "barát" belevitte a piálásba, persze ehhez is kellett. Tehetségéhez képest a második félidő tényleg nagyon méltatlan és lehangoló volt.
Isten nyugosztalja!
Balatongyörök, a bánya akkori üdülője. Az a dátumot ne kérdezzétek, valamikor 80-as évek eleje-közepe:
Volt egy kispályás “torna” az üdülők között, faterral természetesen mi is mentünk. Apám amúgy is focizgatott a városi kispályás bajnokságban, úgyhogy aránylag jól nyomta, meg is nyertük.
A torna végén persze közös sörözés, pár sör után az egyik csehszlovák pali odaült fater mellé, elkezdte apám combját az újjával mutogatni, és csak azt hajtogatta: “áááh, jó, Toró, Toró, Torócsik, jó, jó….”
Törő is az a magyar, akinek Európában rengeteg helyen kiejtheted a nevét és nem kell tovább magyarázni…
Legyen könnyű neki a föld… :(
Sajnos nincs meg az a szóló gólja, ha jól emlékszem a Bilbao ellen, amikor kb. a felezővonaltól indulva végig cselezte a pályát és a végén átemelte a kapust.
Fradista létemre majdnem bepisiltem az élvezettől.
Boldog aki még látta játszani, nyugodjon békében! :-(
A földi világ szegényebb egy futbalzsenivel. Azon bizonyos Köln elleni meccsen a Steiner elleni cseleit talán a legközelebbről láttam. Az első sorban álltam pont ott. Isten Törőt jókedvében teremtette!
Diegonál nem volt tehetségesebb, de mindketten nyerhettek volna aranylabdát, ha ny-európában születnek.
Az egyik meccsen, sima bajnoki volt, már nem emlékszem, ki ellen, talán a Volán, megcsinált egy olyan passzcselt, amit utána gyerekként hetekig gyakoroltam az udvaron. Úgy akartam játszani, ahogy ő, úgy passzolni, úgy cselezni. Miatta gondolom azt a fociról, hogy a gólpassz bőven ér annyit, mint a gól - a helyből mélységbe belöbbölt passzai miatt. Elképesztő játékos volt. Sajnos csak kevés videó maradt róla, de pl. a Brnónak rúgott gólját (yt-on megvan) Messi is simán felvállalná. RIP Törő, te voltál a legnagyobb!
Kolnben is megindult a szelrol befele,csak sokkal melyebbrol.Elment egy csellel,majd kiosztott egy laza kotenyt a kezdokorben.Ez is ott van az eloszton.Vagy a Praterben a jobbszelen a taccsvonal fele allva elkuldott ket labancot jobbra,o ment balra es Nyil homlokara tette a zsugat.2-0.....Van egy majd 19 perces osszefoglalo az o nagy pillanatairol.
Megeri...
Törő csel- és gólpasszkirály volt elsősorban. Miatta jártak meccsre az emberek, nemcsak újpestiek, hanem fradisták is, ezt vagy elhiszed, vagy nem. Ha már a száraz tényekről beszélsz, minden góljára 1-2 gólpassz jutott. Ezt akkoriban nem számolták. De utána lehet nézni - Meg még 2-3 olyan passz meccsenként, amit nem rúgtak be a társai. Az, hogy te ezt közepes teljesítménynek nevezed, szimpla ostobaság. De nyilván fogalmad sincs róla, mivel sose láttad élőben játszani. Csak akkor minek szólaltál meg, azt nem tudom.
amikor Törőcsik 40 éves lett rohantam a boltba, hogy megvegyem a róla szóló könyvet, amit Rochy Zoltán, és Zombori Sanyi szerkesztett a vele készült beszélgetésekből. Itt Törőcsik elég kendőzetlenül beszélt az életéről, az alkoholizmusáról meg arról, hogy egy jó meccsre az életformája miatt jutott mondjuk öt car, és amikor már kikezdte a közönség, meg a klub akkor megrázta magát, után meg egy hónapig megint abból élt, hogy volt egy jó meccse. Azt is elmondja, hogy játszottak a rakás bundameccset is vidéki fellegvárakkal, ahol csak bohóckodott, mert meg volt beszélve az eredmény ugye. (Ez mondjuk nem az ő hibája volt, ilyen volt a közeg.) Szóval az általa elmondottak alapján merészeltem azt leírni, hogy a teljesítménye összességében közepes volt, főleg, ha azt vesszük, hogy milyen talentummal rendelkezett. De elfogadom, hogy a rajongóinak ez nem tetszik, és a múlt is megszépül, mert akkor mindenki fiatalabb volt.
Még Hegyi Iván is úgy ír róla, mint minden idők legtrükkösebb és legszerethetőbb (ez legalább olyan fontos) kilenceséról, és összeszedte kilenc felejthetetlen megmozdulását. Kis gondolkozással össze lehetne szedni még legalább ennyit, sőt... Arcanumon kicsit visszaolvastam a régi Népsportokat, és találtam olyan meccseket, többet is, amikre így konkrétan már nyilván nem emlékszem, ez főleg a 70-es évek vége, 80as eleje, ahol gólt rúgott, több gólpasszt is kiosztott, és azt írták róla, hogy nem lehetett tőle elvenni a labdát. Viszont emlékszem olyan meccsére, főleg a pályafutása végén, amikor a kezdőkörből nem mozdult ki. Csak tudod, ha meghal valaki, nem ezeket emlegetjük.
Egy dolgot érdemes még megemlíteni. Törő nagyon irritált egyes bírókat. Büntetlenül hagyták, hogy faragják, és szinte várták, hogy elveszítse a türelmét és megfegyelmezhessék.
Ilyen volt egy Győri nevű bíró, aki rendszeresen kiállította, akár azért is, mert dühében földhöz vágta a labdát. És ugyanezt csinálta néha a Palotai Károly is. Be akarták bizonyítani, nem is olyan nagy játékos ez a Törőcsik, oktatták, hogy tanuljon meg uralkodni magán. Szemetek.
Törő nem most lett legenda, hanem már pályafutása alatt azzá vált - minden (sajnos létező) hibájával; az újpesti és a fradista közönség rajongott érte vagy tisztelgett előtte, elismerte a tudását. Egy olyan közegben, ahol Puskásék óta senki nem volt elég jó, ahol Bene vagy Albert is megégett, sokszor futballellenes volt a közhangulat. Nem futotta be a neki predesztinált karriert? nem. Ez így van. De ilyen játékos nem sok játszott a korában, de előtte sem.
Sajnos elmondható, hogy Törő volt az elmúlt majdnem 50 év legtehetségesebb magyar játékosa, azaz a Bene-Albert-Varga-Mészöly után játszók között. És ezt nem én mondom, hanem Mezey, Kiss Laci stb. Végtelen a sor. Persze az 50-ből 35-40-nek már esélye sem volt, de ettől még igaz.
Tehetségben Törőcsik megütötte a felsorolt világsztárok szintjét. Ezt ők is így látták, nem véletlenül hívták meg a világválogatottba, és nem véletlenül kapott szavazatokat az Aranylabda szavazáson. Viszont sem akaraterőben, sem fizikailag nem jutott el odáig. A sok alkohol és éjszakázás miatt sajnos fokozatosan lelassult. A nyolcvanas években már nem volt az igazi. De akkor még kicsit más volt a foci. A brazil Socrates dohányzott, a játékosok kevesebbet kerestek és sokkal többet buliztak, mint manapság. És sokat ártott neki a korrupt és vaskalapos magyar futballközeg is. Csodálatos tehetség volt, nem hozta ki magából, ami benne volt.
Történt ugyanis, hogy Törő a találkozó 9. percében a felezővonal közeléből megindult a baszkok kapuja felé, és keresztbe vezetve a labdát megkerülte a vendégek egész védelmét. Becsapott három játékost, majd a jobbösszekötő helyéről, mintegy 14 méterre az alapvonaltól hirtelen lefékezett.
Kicsit befelé tolta a játékszert, mire a Bilbao védői behátráltak, és egy pillanatra mindenki megállt. Várták, hogy mi lesz Törő következő lépése. Cselezni hihetetlenül tudott, ezzel a vendégek is tisztában voltak, tehát megtámadniuk rizikós lett volna. A passzai rendszerint hajszálpontosan a legjobb helyre érkeztek, így a védők megpróbálták a többieket kizárni a játékból. Egy erős lövéshez nem volt jó a szög, ráadásul az egyik védő a rúgó láb elé helyezkedett, hogy blokkolhasson, ha kell. Azonban ami ezután következett, az maga volt a varázslat.
Törő felnézett, és szinte álló helyzetből egy laza bokamozdulattal alányesett a labdának, amely egy szivárványhoz hasonló ívben hullott a dermedten álló Iríbar kapujának hosszú sarkába.
Eksztázisban tombolt az újpesti tábor." Dunai írta
A hetvenes évek közepén elkerülhetetlenné vált a fiatalítás a “világverő” Újpesti Dózsában. Egyesek az akkori szóval élve disszidáltak, mások kiöregedtek. Szerencsére azonban akadt néhány remek szemű játékosmegfigyelő a Megyeri út környékén. Az ő szakértelmüknek köszönhetően sok fiatal tehetség került Újpestre. Megannyi klasszis jött vidékről, vagy manapság már nem is létező csapatból.
Így került Újpestre egy szőke, zseniális tehetségű fiatalember. 19 éves volt, azt mondták hogy ő lehet az új Göröcs! Bátor kijelentés volt, Göröcs “Titit” minden idők egyik legnagyobb magyar labdarúgójaként tartották számon. (Apám szerint a LABDARÚGÓ)
Közben én elkezdtem az általános iskolát Újpalotán, és megismertem egy kedves Újpest-drukker kissrácot, Lacit, akit Lackónak becéztünk. Úgy sajnálom, de a vezetéknevére nem emlékszem. Sokat fociztunk együtt, lelkes volt, ha választottunk, én mindig magam mellé vettem. Bár így visszagondolva egyáltalán nem azért, mintha olyan ügyes lett volna, hanem mert barát volt!
Minden szombat délután, tizen-tizenöten lementünk a közeli játszótérre és rúgtuk a bőrt. Labdám csak nekem volt, így könnyű volt barátokat szerezni! Lackó leginkább hihetetlen szorgalmával tűnt ki. Mindig elsőként érkezett a megbeszélt időpontra, és mindent beleadott a csapatáért, lehetett rá számítani. De sajnos csak egy ideig, mert aztán egyre hamarabb elfáradt, sokszor meccs közben kiállt, néha haza is ment, mert nem érezte jól magát. Kérdeztük, Lackó, jól vagy? De soha nem panaszkodott.
Közben a Megyeri úton arról a szőke fiatalemberről kiderült, hogy tényleg csiszolatlan gyémánt, és nemhogy Göröcs, de akár az Aranycsapat legjobbjai nyomdokába is léphet. Nem telt el egy év, és az egész ország rajongott a zseniális játékáért, a csibészes mosolyáért. Lackó kijelentette, hogy mától ő az újpesti középcsatár! A Kese!
Bár egyre többet volt kórházban, de mi gyerekfejjel azt gondoltuk, nem nagyobb a baj, mint egy apróbb megfázás. Lackó egyre kevésbé tudott mozogni…már nem állt be közénk focizni. Csak nézőnek jött le a térre, de annak fantasztikus volt! Bátorított, lelkesített, ha valaki elfáradt, Lackó miatt szárnyakat kapott, és erején felül teljesített.
Egy szürke, szomorú őszi napon Lackó felcsengetett hozzám… Tudod, hogy ki a kedvenc játékosom?! Micsoda kérdés? – gondoltam magamban. Reggeltől estig arról az újpesti középcsatárról regélt, aki kiismerhetetlenül cselezett, aki úgy nyúlt a labdához, mint nagyon kevesen.
-Lackó, jól vagy? – kérdeztem, de a kaputelefon nem válaszolt.
Miközben az a szőke zseni rúgta a gólokat, elfektette a védőket, lehetetlen helyzetbe hozta a kapusokat, és minden focidrukker kedvencévé vált, Lackó, a kis nyolc éves barátom valami latin nevű, ismeretlen diagnózissal kórházba került.
Miután megtudtuk a hírt, a betondzsungel focicsapata összefogott. Látogassuk meg Lackót! Nekünk akkor még betegség és betegség között nem volt különbség, de Lackó baja súlyosabbnak bizonyult, mint amit addig a mesekönyvekben olvastunk. Sokat jártunk be hozzá, sokat beszélgettünk a kedvenc csapatunkról. Néha jobban volt, néha nagyon sápadtan, szinte kiáltott a segítségért.
Karácsonykor a szülei is ott voltak vele. Mi, gyerekek is. Az apukája megkérdezte: Lackó minek örülnél a legjobban a világon, megszerzem neked! A Törő mezében szeretnék aludni! – mondta Lackó, és abban a pillanatban el is aludt.
A Törő meze? Akkoriban még nem volt névre szóló mez, de azt mindenki tudta, hogy ki a lila-fehér kilences! Sok zsenije akadt a magyar labdarúgásnak, de a labda senkinek nem engedelmeskedett úgy, mint neki. Ott a kórházi ágyon megígértem a barátomnak, hogy a következő műtét után már Törő-mezben lábadozhat.
Elmondtam apámnak a történetet, és egyből felcsillant a szeme!
Senkinek nem engedik, hogy kivigyen mezt…De én most kiviszem…és aláíratom a Kesével – mondta.
Néhány héttel később kezemben az aláírt mezzel rohantam be a kórházba Lackóhoz.
Üres volt a szobája…üres volt az ágya….
Lackó rosszul lett…és…
Lackó az orvosoknak csak ennyit mondott: azt a Törő-mezt szeretné viselni az utolsó útján.
Lackó, drága barátom…így is lett!
A Törő-mez mindig veled lesz!
Az egykori újpesti kedvenc a mai eszével már nem maradna itthon, hanem lelépne valahova külföldre.
Azt mondják, ő volt Magyarországon az utolsó futballzseni. Mindenesetre sokat elárul, hogy Törőcsik András cseleiért még a Fradi-szurkolók is hajlandók voltak elzarándokolni a Megyeri útra. A negyvenötszörös válogatott csatár a BVSC-ben nevelkedett, aztán az Újpesti Dózsában lett sztár, játszott Franciaországban, a Montpellier-ben, hazatérvén a Volán és az MTK játékosa is volt. Ma eljár az öregfiúk közé, ám legfeljebb csak a kezdőrúgást tudja elvégezni, mert csípőoperáció előtt áll. Pályafutása során több alkalommal is felkerült a France Football Aranylabda-szavazásának listájára, a kilencedik hely volt a legelőkelőbb helyezése.
– Igaz, hogy gyerekkorában nagy Fradi-szurkoló volt?
– Mit tagadjam, így volt. Édesapám, aki szintén nagy fradista volt, kisgyerekként kivitt még a régi, fatribünös Üllői úti pályára, és rögtön megfogott a nagy tömeg látványa. Az iskolából rohantam haza megírni a leckét, mert aztán mehettem focizni, és mindig én voltam az Albert Flóri.
– A BVSC-ben nevelkedett, ám onnan nem az Üllői útra, hanem a gyűlölt ellenfélhez, az Újpesti Dózsához igazolt. Miért?
– Azért, mert közbejött a katonai behívó. Szívem szerint valóban a Fradihoz mentem volna, ám így utólag már cseppet sem bánom, hogy végül Újpesten kötöttem ki. Amikor először beléptem a Megyeri úti öltözőbe, nem is tudtam hogy csókolommal vagy hogy köszönjek a nagy legendáknak. Ma is megtiszteltetés számomra, hogy Bene Feri, Dunai Anti, Fazekas Laci, Zámbó Sanyi és a többiek, hogy ki ne felejtsek valakit, már az első nap úgy fogadtak, mintha mindig közéjük tartoztam volna.
– A katonai behívó ellenére valóban némi feltételhez kötötte a BVSC az átigazolását?
– Igen. Mezey György volt a BVSC edzője, és csak akkor engedtek a Dózsához, ha rögtön a 18-as keretben kapok helyet. Nagy dolog volt ez akkor egy 19 éves srácnak. Az első szezonban nyolcszor játszottam az első csapatban, és a bemutatkozás is jól sikerült, hiszen 5–1-re győztünk a Pécs ellen, s rögtön gólt lőttem.
– Hamar letette Újpesten is a névjegyét, hiszen talán még most is vannak emberek, akik a Megyeri úton tapsolnak a spanyol Bilbaónak lőtt góljának. Hogyan emlékszik erre?
– Hát lehet azt feledni? Iribar volt a spanyol válogatott és a Bilbao kapusa. A 16-osnál lövő helyzetbe kerültem, s az első gondolatom az is volt, hogy erővel ellövöm a támaszkodó lába mellé a labdát. Ha hiszi, ha nem, a mai napig sem tudom, hogyan jutott eszembe, de csak egy villanás volt, hogy alárúgjak a labdának, amely Iribar fölött a hálóba ájult. Más kérdés, hogy a visszavágón aztán 3–0-ra kikaptunk, és kiestünk.
– Volt egy legendás Dózsa–Fradi-rangadó 8-3-as újpesti győzelemmel. Igaz a szóbeszéd, hogy a meccs előtt a fradisták megpróbálták leitatni önt, hogy ne tudjon játszani?
– Nem, nem igaz. Legenda. De sohasem fogom feledni azt a meccset, Fazekas öt gólt rúgott, Fekete Laci kettőt, és én pedig a hetediket rámoltam be Hajdu kapujába. Az viszont igaz, hogy 6–3-as vezetésünknél jó barátom, a fradista Ebedli Zoli szólt a pályán, hogy ne szórakozzunk már, hagyjuk már abba a gólfesztivált. Széttártam a kezem, és mondtam neki, én nem tehetek semmiről, szóljon a Fazekasnak.
– Hogyan kezdődött Ebedlivel a sírig tartó barátság?
– Még BVSC-játékosként voltam kint egy MTK–Fradin, s Zoli rúgott egy hatalmas gólt. És a nagy Albert Flóri rohant utána a gólt ünnepelni. Rögtön felnéztem rá, s azóta tart a barátságunk.
– Úgy emlékszem, soha nem volt durva, nem szidta a társait, de a játékvezetőkel néha összekülönbözött.
– Hát, volt néhány ilyen esetem. Emlékezetes számomra, hogy Jaczina Róbert egy kettős rangadón kiállított, mert beszóltam neki, miért nem fújja le az ellenem elkövetett szabálytalanságot. Azért állított ki, mert eléggé oktondian lehülyéztem. Vagy Bártfai Robi, ő Kaposvárott állított ki. Neki is beszóltam, de ő elengedte a füle mellett. És mit ad isten, rá pár hónapra Pesten, a Véndiák presszóban találkoztunk, odajött hozzám, és azt mondta, hogy igyunk pertut, hiszen én már hónapokkal ezelőtt úgyis letegeztem őt. Díjaztam és a mai napig is díjazom az ilyen vagányságot.
– Mikor került be a válogatottba?
– Ausztria ellen, Bécsben, 1976 októberében 4–2-re nyertünk Nyilasi Tibi és Kereki Zoli két-két góljával. Aztán azon a télen dél-amerikai túrára mentünk a válogatottal, s a zárómeccsen 5–1-re kikaptunk az argentinoktól. De ez azért emlékezetes, mert Maradona ott játszott először a válogatottban.
– Úgy rémlik, amikor hazajöttek, volt valamilyen vámügy a Ferihegyi repülőtéren.
– Igen. Ebedli Zolit és engem szúrtak ki a vámosok, találtak nálunk ezt-azt, például farmereket, s az akkori MLSZ-elnök, Kutas István eltiltatott bennünket a válogatottságtól. Baróti Lajos szövetségi kapitány viszont addig kilincselt Kutasnál, amíg elérte, hogy legalább egyikünknek megengedték a visszatérést. És Lajos bácsi döntése rám esett.
– Na, beszéljünk csak még az argentinokról. Ők valahogy nem a legszebb emlékeink közé tartoznak. Gondolom, ön is így van ezzel.
– Hát igen. Sosem fogom elfelejteni az 1978-as vb nyitómeccsét. Éppen velük, a házigazdákkal kellett kezdenünk. Garrido volt a játékvezető, és Pasarella többször úgy mellbe rúgott, hogy úgy éreztem, soha nem fogok tudni fölkelni. A portugál bíró pedig a legutolsónál odajött, és nyújtotta a kezét, hogy segítsen felállni. Ellöktem a kezét. Nem sokkal később, sok-sok alattomos rúgás után leereszkedett nálam a köd, és belerúgtam Gallegóba. Piros lap. Megérdemeltem, bár előtte engem százszor is megrúgtak így. S ha nincs a közelben Mario Kempes, az argentinok szupersztárja, neki is megyek a bírónak. Nem sokkal később Nyilasi Tibit is kiállították, és aztán vele párban, mi ketten lettünk a bűnbakok. Talán mondanom sem kell, megint eltiltatott a válogatottságtól Kutas István, akkor egy évre.
– Pedig a világon is felfigyeltek az ön játékára, hiszen nem sokkal később meghívást kapott az olasz Enzo Bearzot világválogatottjába. De megint közbeszólt az élet, jött az autóbalesete. Hogy is volt?
– Igen, ha valami hiányzik az életemből, akkor az a világválogatott-szereplés, amelyre a balesetem miatt nem tudtam elutazni. Zalacsénynél egy Fiat 500-sal az árokba csúsztunk, és nemhogy világválogatott nem lehettem, három hónapig mankóztam. De felépülvén még volt néhány jó meccsem az Újpestben, sőt 1982-ben ismét ott voltunk a világbajnokságon.
– Azután kapta élete első és utolsó profi szerződését, a Montpellier-be. Hogy emlékszik a francia napokra?
– Az az év egyebek között azért is emlékezetes, mert 1985. június 13-án született a fiam, Attila, én pedig másnap szerződtem a vasasos Kiss Lacival a francia másodosztályú Montpellier-hez, ahol Zombori Sándor volt a másodedző. Egy év után visszatértem Újpestre, de jeleztem a vezetőknek, szeretnék átmenni Verebes Józsefhez, az MTK-hoz. Nem engedtek el. Aztán játszottam a Volánban, ahol Martos Győző volt az elnök, Bálint Laci az edző, és Verebes rendszeresen ott volt a meccseinken, s biztosított, hogy vár, számít rám az MTK-ban.
– Emlékszem, több mint tízezer néző járt akkoriban az MTK meccseire azért, hogy önt lássa.
– Ha tényleg miattam is sokan váltottak jegyet, annak utólag is örülök. Annak már kevésbé, hogy Tatabányán Udvardi, aki egyébként nem volt durva védő, eltörte a lábamat. Ahogy ott a földön ültem, rögtön éreztem a bajt és azt is, hogy vége.
– Az öregfiúkkal és a korábbi játékostársakkal, barátokkal rendszeresen összejön, de jár még meccsre, vagy csak tévén nézi a focit?
– Isten ments, hogy bárkit is megbántsak, vagy könyöradományért folyamodjak, tizenegy évet játszottam Újpesten, és bár a szurkolók ugyanúgy szeretnek, tisztelnek, mint korábban, talán a vezetőktől kaphattam volna olyan gesztust, hogy küldenek nekem egy pályabelépőt. Persze tévén nézem a magyar bajnokikat.
– Mit lát?
– Küzdelmet és kevés felszabadult, játékos focit. Elszomorít a kevés néző, és örülök annak, hogy mi annak idején még több mint hetvenezer ember előtt játszottuk a kettős rangadókat.
– A fia, Attila is futballozik. Hol játszik most?
– Alacsonyabb osztályban, Tökölön játszik. De hogy azért valami újpesti kötődése legyen, a korábbi, szintén újpesti kedvenc, Nagy Laci az edzője.
– Ha a mai eszével és tapasztalatával dönthetne a sorsáról, mit csinálna másként?
– Nagyon sok mindent ugyanígy csinálnék. De talán, ha nagyon mélyen belegondolok, akkor, amikor a legjobban ment, és én is elégedett voltam a játékommal, lehet, hogy ma lelépnék külföldre.
Pályakép
Törőcsik András Budapesten született 1955. május 1-jén.Klubjai: BVSC (1967–1974), Újpesti Dózsa (1974–1985), Montpellier (1985–86), Volán (1987–1988), MTK (1989) Legnagyobb sikerei: az Újpesti Dózsával háromszoros magyar bajnok és háromszoros kupagyőztes Élvonalbeli mérkőzéseinek száma: 236/69 gól Válogatott mérkőzéseinek száma: 45/12 gól
A mából visszanézve a magyar labdarúgás hanyatlástörténetének krónikája évtizedekkel korábban kezdődött. Régi nóta ez. Ennek a történetnek lett része a párját ritkítóan tehetséges Törőcsik András, akire leginkább mint az Újpesti Dózsa játékosára emlékezhetünk. Vele kapcsolatban sokan állítják: ahhoz képest, amire vihette volna, adós maradt. Magának is, és messze nem csak magának.
Kettétört karrier
A Törőcsik-jelenség megértéséhez egy játékos tündöklésén és bukásán túlmutató kérdéseket is körbe kell járni, és nyomban felelni kellene egész pályafutása legnagyobb ellentmondására. Hogyan lehetséges, hogy az a futballista, akit idehaza sportkarrierje csúcsán sokan – joggal! – olyan játékosnak tartottak, aki a világ bármely csapatába beférhetne, ehhez képest szerény klublistát – BVSC, Újpest, Montpellier, Volán, MTK-VM – tud felmutatni? Hogyan lehetséges, hogy a képesség dolgában Cruyfftól és Maradonától alig-alig elmaradó magyar játékos eredményesség alapján össze sem vethető a két futballsztárral? Mitől, miért nem tudott az a valóban kivételes tehetség kibontakozni, amely Törőcsik Andrásban lakozott? Miért nem jutott el a világhírig? Mi volt ennek az akadálya? A legkézenfekvőbb válasz az volna, hogy elsősorban saját maga. Legalább két alkalommal – döntő pillanatokban – önmagát fosztotta meg a nagy lehetőségtől.
Kiállították egy sokat vitatott mérkőzésen, az 1978-as argentínai világbajnokság nyitó találkozóján, és úgy utazott haza, hogy a világ tudomást sem nagyon szerezhet arról, hogy ott járt. Pedig az egykori olasz szövetségi kapitány, Enzo Bearzot jóslata szerint ő lehetett volna annak a VB-nek az egyik nagy felfedezettje. A pályáról levonuló játékosban – a jelenetet hosszan mutatta a kamera – „egy világ omlott össze.”
És nem is utoljára. Persze a világhírnévhez vezető utat ritkán kövezik ki. Ennél rosszabb is történhet: el lehet rajta tévedni. Az egyéni felelősségen túlmutat mindaz, ami 1979 június közepén történt vele. Törőcsik csapata, az Újpest, utolsó bajnokiját játszotta Zalaegerszegen, ahonnan a játékos nem a csapat buszával, hanem egy ismerőse kocsiján indult vissza a fővárosba. Kisodródtak az útról, fának ütköztek, a csatár olyan súlyosan megsérült, hogy egy ideig az is kérdés volt, van-e visszaút a focipályára. A világválogatottba szóló meghívó ott lapult a zsebében, de ez a lehetőség is, mint annyi más, ezzel elúszott.
Örök kérdés marad, hogy edzője, szakosztályvezetője, miért egyezett bele, hogy ne a csapat buszával menjen haza? Lehetne magyarázkodni, de ebben az értelemben a baleset, a félbetört karrier az ő felelősségük is. Ez az eset – mint cseppben a tenger – már jelezte, hogy a magyar futball ebben az időben a magáról kialakított kedvező önképpel és önértékeléssel szemben fuldoklott a dilettantizmusban és az amatőrségben. Kevésbé súlyos, de jellemző eset a 90-es évek közepéről, a Ferencváros háza tájáról. Vidéki bajnoki mérkőzés előtt ebédelt a csapat, és Varga Zoltán edző döbbenten látta, hogy sonkával és sajttal töltött rántott húst szolgáltak fel a csapatnak. Magából kikelve kérdezte meg az edzői stáb tagjait: ennél nehezebb ételt nem találtak? És igaza volt, a játékosok ólomlábakon mozogtak a pályán. A magyar foci professzionalizmusa, ugye…
A megvert sereg
Kísérteties időutazásra indul, aki az újpesti játékos pályafutását is alapul véve válaszolni szeretne a mitől volt és maradt beteg a magyar futball? kérdésre. A Törőcsik-jelenség jobb megértéséhez, néhány magától értetődő dolgot le kell szögezni. A labdarúgás csapatjáték, vagyis egy-egy játékos kivételes kvalitása nem feltétlenül úgy és nem abban a formában érvényesül, ahogyan ez a tehetségéből következne. Ezt még akkor is érvényesnek gondolom, ha annak az egymást követő hét évben bajnokságot nyert Újpesti Dózsának volt a tagja, amelyben olyan csapattársai voltak, mint Bene, Fazekas és Zámbó. Az akkori szinten is sztárcsapatnak nem, vagy alig volt komoly nemzetközi eredménye, ami már jelezte, hogy a magyar labdarúgás valójában nem tart lépést Európa nyugati felének futballkultúrájával. Szép dolog a Szegedet, Kaposvárt vagy a Salgótarjánt hét-nyolc góllal hazaküldeni a Megyeri útról – egyetlen egyszer a Fradit is –, de a mérce máshol kezdődött – volna.
Törőcsik és az ő tehetségéhez mérhető játékosok valódi kibontakozását erőteljesen hátráltatta a hazai labdarúgás állapota és légköre. A valódi bajokat sokáig elfedte az a tény, hogy 1978-ban, 1982-ben és 1986-ban is kijutott a magyar válogatott a világbajnokságra (azóta sem), ám egyetlen alkalommal nem sikerült a csoportmérkőzéseken túljutni, sőt 1978-ban és 1986-ban megvert seregként utazhatott haza a csapat. Látlelete a magyar labdarúgás akkori tökéletes orientációs zavarának, hogy mind 1978-ban, mind 1986-ban a VB titkos esélyesének tartotta a hazai labdarúgó szakma (és a sportsajtó) a nemzeti csapatot, ami a téves helyzet- és önértékelési kérdések sokaságával szembesíthet bennünket a mai napig.
Az Argentínában rendezett 1978-as világbajnokságon a házigazdákon kívül az olaszokkal és a franciákkal kerültünk egy csoportba, és nem az utólagos mindentudás mondatja velem, hogy ebből a négyesből már továbbjutni is „kozmikus bravúr” lett volna, nem a világbajnoki címről álmodni. (A tények ezúttal is megkerülhetetlenek, mert ne felejtsük el, hogy ekkor Argentína első, Olaszország – balszerencséjével – negyedik lett végül.) Vessünk egy pillantást az olasz, a francia és az argentin válogatott VB-szerepléseire 1978 után: megnyert és elvesztett világbajnoki döntők, harmadik és negyedik helyek jelzik ennek a kvartettnek a képességeit, erősségét az elkövetkezendő években és évtizedekben. E főszereplőkhöz mérten ekkor a magyar válogatott csak statisztálni tudott, később aztán már azt sem. Ki kell mondani: a magyar labdarúgás a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben a hamis realizmus állapotában létezett. Alaphelyzetét tekintve saját hazugságait igazságként élte meg. Végtére: ez a hamis realizmus lényege. Innen nézve nincs abban semmi meglepő, hogy Törőcsik András a magyar futball mikrokozmoszának csak vesztese lehetett.
Lehúzta a futball-mocsár
Sportpályafutásának kudarcai nem véletlenszerűek, még akkor sem, ha a maga idejében úgy tűnhetett. Az önpusztításnak és az önsors-rontásnak sorozata, amit maga ellen elkövetett. S ebben beszélhetünk mindenféle „külső okokról”, a személyes felelősség nem megkerülhető az ő esetében sem. Emberi gyengesége mellett a zseninek azt a tehetetlenségét és látni vélem, aki felismeri, hogy nem változtathat a külső körülményeken. De Törőcsik nem is volt az a fajta játékos, nem volt harcos egyéniség sem. Ha sodródni lehetett, akkor sodródott. Egy kevésbé tehetséges ember esetében ez nem annyira tragikus folyamat, de egészen más a helyzet, ha megelégszik a középszerűséggel az, aki a maga területén a legtöbbre is hivatott lehetett volna. Ő pedig ilyen volt.
De beszéljünk a külső tényezőkről is. Azokban az években a hazai bajnokságot át- meg átszőtték a visszaélések, amelyben nem számított rendkívülinek a bundázás, amelyben a teljesítménykényszer nem nyomasztotta a játékosakat sem az edzéseken, sem a mérkőzéseken. Ebből a már a hetvenes években mindenestől beteg közegből következett a magyar labdarúgás azóta tartó eredménytelensége és sikertelensége. Ebben a futball-mocsárban szilárdabb emberi jellem kellett volna ahhoz, hogy valaki a csúcsra érjen, mint amilyennel Törőcsik rendelkezett. Már huszonegy évesen sztárolták, s ez a lelkileg éretlen fiatalember számára egyszerre volt félelmetes, és bódító, amire senki nem készítette fel őt. Ha pályára lépett, ha hozzá került a labda, felzúgott a lelkes publikum kórusa: „Táncolj, Törő!” Ez skandálták nemcsak az Újpest szurkolói, hanem még az örök vetélytárs, a Fradi hívei is ha egy-egy válogatott mérkőzésen az újpesti csatárhoz került a labda. „Táncolj Törő!” – azóta is a hazai futballfolklór része.
Ez a közeg tette lehetővé (vagy legalábbis nem akadályozta meg), hogy olyan társaságba járjon, amelyben rendszeres volt a poharazgatás és az éjszakázás. Előbb ritkán, aztán egyre sűrűbben tűnt fel a budapesti éjszakában, s ahogyan mind nagyobb sztár lett a bárokban, úgy halványodott a játéka a pályán. Törvényszerű volt? Elbódította a siker csillogása? Magával ragadta a könnyű élet zsongása? Igen. De nem önmagától romlott el, igaz, kellett ehhez a túldicsért labdarúgó személyisége is, és az akkori magyar labdarúgásnak romlott felfogása és szemlélete. Ebben a közegben esély sem lehetett a kibontakozásra, ez a közeg csak lefelé húzott.
És ugyanez a közeg volt az, amelyik később számon kérte elvesztegetett tehetségét, amely követelőzően állította pellengérre: miért nem vitted többre Törő? A kibic mindig csak a mások felelősségét és hibáit látja és teszi szóvá, a léha mindig másokat lát léhának.
A dédelgetett kedvenc pillanatok alatt kegyvesztetté vált. Az argentínai világbajnokságról hazaérkező Törőcsik a Balaton mellett nyaralt, s akkor többen utána kiabálták az utcán, a strandon: „azok után”, hogy merészelsz itt lenni? A mennyországból rövid út vezetett a pokolba.
Rossz korban született
Ha lett volna Törőcsikben tudatosság, tehetség és erő az életvezetésre, ha álltak volna mellette olyan segítők, akik a hóna alá nyúlva támogatják a karrierjét, ebből a közegből talán akkor sem lehetett volna talpra állni, kiszakadni, kiemelkedni. De az ilyen tudatosság nem volt az erénye.
Rossz korban született. Akkoriban a fiatal játékosok nem igazolhattak Nyugatra, így esélyük sem volt megismerkedni a nyugati klubok képviselte másfajta mentalitással és kultúrával. Amikor a francia Montpellierbe került, már késő volt. Nem csak az évek szálltak el felette, sokkal inkább a belső hite, addigra már hiányzott belőle a profikra jellemző kitartás képessége is. Ami nélkül nincs valódi teljesítmény se eredmény.
Az ország kedvence, mindenki „Törője” ígéret maradt. Sportkarrierjét, igaz, akkor kényszerűségből, harminckét évesen hagyta abba: utolsó mérkőzésén, az MTK-VM játékosaként, egy salgótarjáni védő törte el a lábát.
Karrierjének egyfajta szimbóluma ez is. Ahogyan az "újpesti Maradona" kudarca a magyar futballé.
https://www.youtube.com/watch?v=K_7FqflwKBc
Istenadta tehetség, varázsló volt! Boldog vagyok, hogy végig kísérhettem a pályafutását! Miatta is lettem Újpest szurkoló...
Néhány, "ha"-val kezdődő mondat után, még azt is le lehetne írni: talán ma Messit neveznék az új Törőcsiknek
Már írták a Köln elleni meccset. A videóban benne van, ahogy oda-vissza megkeveri és leülteti a későbbi világbajnokot, majd odavarázsolja a lasztit a berobbanó csapattárs fejére... és gól!
"Abban a Kölnben 4 világbajnoki ezüstérmes német játékos volt: Schumacher, Allofs, Littbarski, Fischer... Akiből pedig bohócot csinál a videón, az Steiner, aki 90-ben lett világbajnok... Azon a meccsen 2 percenként ugrott föl az egész stadion, mert folyamatosan hasonlókat művelt!!"
Én most Kesének három akcióját idézném fel. A Bilbaónak a 16-os oldaláról beemelt labdáját nem felejtheti, aki látta. A jugóknak 1977-ben úgy lőtt gólt, hogy az ötösön a mögé érkező labdát jobbalk maga elé oxizta, majd jobbal kapásból be is vágta. Remélem, idősebb sporttársaim emlékeznek erre. Ez a két jelenet azt hiszem, nincs fenn a neten, de amikor Svájc ellen 1981-ben féltérden letette a labdát az előretörő Bálint elé, megtekinthető! Nézze meg mindenki...Azt is, ahogy a kölni bekk beássa magát a földbe Törő két csele után...
Pár hete hallgattam a rádióban néhai Fekete Lacival / Golyó / egy egész órás interjút.
Abban szuperlatívuszokban mesélt "Keséről" azaz Törőcsikről.
Mai ésszel hihetetlenül hangzik, de valamikor 80-körül a Dózsa a Barcelonát verte egy edzőmeccsen idegenben 3-2-re.
Törőcsik lőtt egy fantasztikus gólt a Barcának fel a pipába.
Fekusz az interjúban nem talált jelzőket rá, hogy milyen gyönyörű volt...
Az egyik komcsi kötődésű újságíró / akit kiengedtek tudósítani / a meccsbeszámolójában azt írta, hogy " mázlis gól volt ".
A következő válogatott meccsen Törő egy PONT UGYANILYEN találatot ért el.
Az öltözőfolyosón odaszólt az öregnek : " Gyula bácsi! El ne felejtse megírni, hogy már megint mázlim volt...))"
Zseniális focista volt!
az Újpest pályán egy csillag ragyog,
Törőnek hívják a csillagot,
az Újpest tábor kedvence Ő,
előre lilák és
TÁNCOLJ TÖRŐ, TÁNCOLJ TÖRŐ!!!!!!!!!!
Azt hiszem leírható, hogy Messi féle kaliberű játékos volt fénykorában, de voltak törések a karrierjében.
Pl. amikor nem engedték el a Barcához, később az autóbalesete vetette vissza (összedrótozták, de már nem volt a régi).
A magánéletével nem szeretnék foglalkozni, de a pályán egy 100 évente egyszer születő zseni volt, ugyanaz mint pl. Görbicz Győrben. Talán nem baj , ha nőről és más sportágról van szó, de a fiatalabbak talán így jobban megértik milyen képességekkel rendelkezett.
Alberték után Mo. sőt talán ha külfölre ment volna a világ legnagyobb játékosa lett volna,sajnos itthon a dózsa akkori komcsi vezetősége tökretette agyilag,zsarolták, nem hozzávaló feleség, egyszóval sok minden körejátszott abban hogy elkallodott. Jobbulást,Táncolj Törö!!!
Fradista létemre mondom hogy ekkora zseni mint ő kevés szaladgált a pályán.Még emlékszem amikor a német játékos még térdelve próbálta követni,de azt se tudta hol van.
Nem átallottunk haverokkal a bvsc pályára kizötyögni villamossal (vagy másfél órát utaztunk csak oda), hogy megnézzük, mert jöttek a hírek, hogy van ott egy fiatal kölök, aki valamit nagyon tud".
Nem hiába , mikor még csere volt a dózsában mi kezdtük éltetni a " népstadionba " , hogy TÁNCOLJ TÖRŐ ! Csak ennyi és nem a másik rigmus .
Anno legjobb barátjával Ebedli Zolival jelentkezett nálunk . Őt elutasították . Így került a BVSC-be .
Nem szerettem, hogy a Dózsát választottad!
Abban igazad volt, hogy két ilyen "linket", mint Te meg a Zoli (Ebedli) egyszerre nem bírt volna el egy csapat sem, főleg az a Dalnoki féle Fradi.
† Törőcsik András (Budapest 1955.05.01 - Budapest 2022.07.09) 
új hozzászólás
Csak bejelentkezett felhasználók írhatnak hozzászólást!
hozzászólások
Most mondjátok meg, kinek jut ilyen az eszébe? Csakis egy zseninek. Aztán mi a gyári kiscsapatban állandóan gyakoroltuk ezt a trükköt, de sohasem voltunk annyira meggyőzőek, mint Törő.
Isten nyugosztalja!
Volt egy kispályás “torna” az üdülők között, faterral természetesen mi is mentünk. Apám amúgy is focizgatott a városi kispályás bajnokságban, úgyhogy aránylag jól nyomta, meg is nyertük.
A torna végén persze közös sörözés, pár sör után az egyik csehszlovák pali odaült fater mellé, elkezdte apám combját az újjával mutogatni, és csak azt hajtogatta: “áááh, jó, Toró, Toró, Torócsik, jó, jó….”
Törő is az a magyar, akinek Európában rengeteg helyen kiejtheted a nevét és nem kell tovább magyarázni…
Legyen könnyű neki a föld… :(
Fradista létemre majdnem bepisiltem az élvezettől.
Boldog aki még látta játszani, nyugodjon békében! :-(
Megeri...
Ilyen volt egy Győri nevű bíró, aki rendszeresen kiállította, akár azért is, mert dühében földhöz vágta a labdát. És ugyanezt csinálta néha a Palotai Károly is. Be akarták bizonyítani, nem is olyan nagy játékos ez a Törőcsik, oktatták, hogy tanuljon meg uralkodni magán. Szemetek.
Kicsit befelé tolta a játékszert, mire a Bilbao védői behátráltak, és egy pillanatra mindenki megállt. Várták, hogy mi lesz Törő következő lépése. Cselezni hihetetlenül tudott, ezzel a vendégek is tisztában voltak, tehát megtámadniuk rizikós lett volna. A passzai rendszerint hajszálpontosan a legjobb helyre érkeztek, így a védők megpróbálták a többieket kizárni a játékból. Egy erős lövéshez nem volt jó a szög, ráadásul az egyik védő a rúgó láb elé helyezkedett, hogy blokkolhasson, ha kell. Azonban ami ezután következett, az maga volt a varázslat.
Törő felnézett, és szinte álló helyzetből egy laza bokamozdulattal alányesett a labdának, amely egy szivárványhoz hasonló ívben hullott a dermedten álló Iríbar kapujának hosszú sarkába.
Eksztázisban tombolt az újpesti tábor." Dunai írta
https://www.nemzetisport.hu/nso_cikkhozzaszolas/?cikk_id=2902201
Fájdalmasan gyönyörű történet. Azt nem írtad, hogy valódi avagy fiktív, de filmre kívánkozna.
http://www.ebay.co.uk/itm/Andras-Toroscik-Hungary-WC-78-82-/192240887865
A hetvenes évek közepén elkerülhetetlenné vált a fiatalítás a “világverő” Újpesti Dózsában. Egyesek az akkori szóval élve disszidáltak, mások kiöregedtek. Szerencsére azonban akadt néhány remek szemű játékosmegfigyelő a Megyeri út környékén. Az ő szakértelmüknek köszönhetően sok fiatal tehetség került Újpestre. Megannyi klasszis jött vidékről, vagy manapság már nem is létező csapatból.
Így került Újpestre egy szőke, zseniális tehetségű fiatalember. 19 éves volt, azt mondták hogy ő lehet az új Göröcs! Bátor kijelentés volt, Göröcs “Titit” minden idők egyik legnagyobb magyar labdarúgójaként tartották számon. (Apám szerint a LABDARÚGÓ)
Közben én elkezdtem az általános iskolát Újpalotán, és megismertem egy kedves Újpest-drukker kissrácot, Lacit, akit Lackónak becéztünk. Úgy sajnálom, de a vezetéknevére nem emlékszem. Sokat fociztunk együtt, lelkes volt, ha választottunk, én mindig magam mellé vettem. Bár így visszagondolva egyáltalán nem azért, mintha olyan ügyes lett volna, hanem mert barát volt!
Minden szombat délután, tizen-tizenöten lementünk a közeli játszótérre és rúgtuk a bőrt. Labdám csak nekem volt, így könnyű volt barátokat szerezni! Lackó leginkább hihetetlen szorgalmával tűnt ki. Mindig elsőként érkezett a megbeszélt időpontra, és mindent beleadott a csapatáért, lehetett rá számítani. De sajnos csak egy ideig, mert aztán egyre hamarabb elfáradt, sokszor meccs közben kiállt, néha haza is ment, mert nem érezte jól magát. Kérdeztük, Lackó, jól vagy? De soha nem panaszkodott.
Közben a Megyeri úton arról a szőke fiatalemberről kiderült, hogy tényleg csiszolatlan gyémánt, és nemhogy Göröcs, de akár az Aranycsapat legjobbjai nyomdokába is léphet. Nem telt el egy év, és az egész ország rajongott a zseniális játékáért, a csibészes mosolyáért. Lackó kijelentette, hogy mától ő az újpesti középcsatár! A Kese!
Bár egyre többet volt kórházban, de mi gyerekfejjel azt gondoltuk, nem nagyobb a baj, mint egy apróbb megfázás. Lackó egyre kevésbé tudott mozogni…már nem állt be közénk focizni. Csak nézőnek jött le a térre, de annak fantasztikus volt! Bátorított, lelkesített, ha valaki elfáradt, Lackó miatt szárnyakat kapott, és erején felül teljesített.
Egy szürke, szomorú őszi napon Lackó felcsengetett hozzám… Tudod, hogy ki a kedvenc játékosom?! Micsoda kérdés? – gondoltam magamban. Reggeltől estig arról az újpesti középcsatárról regélt, aki kiismerhetetlenül cselezett, aki úgy nyúlt a labdához, mint nagyon kevesen.
-Lackó, jól vagy? – kérdeztem, de a kaputelefon nem válaszolt.
Miközben az a szőke zseni rúgta a gólokat, elfektette a védőket, lehetetlen helyzetbe hozta a kapusokat, és minden focidrukker kedvencévé vált, Lackó, a kis nyolc éves barátom valami latin nevű, ismeretlen diagnózissal kórházba került.
Miután megtudtuk a hírt, a betondzsungel focicsapata összefogott. Látogassuk meg Lackót! Nekünk akkor még betegség és betegség között nem volt különbség, de Lackó baja súlyosabbnak bizonyult, mint amit addig a mesekönyvekben olvastunk. Sokat jártunk be hozzá, sokat beszélgettünk a kedvenc csapatunkról. Néha jobban volt, néha nagyon sápadtan, szinte kiáltott a segítségért.
Karácsonykor a szülei is ott voltak vele. Mi, gyerekek is. Az apukája megkérdezte: Lackó minek örülnél a legjobban a világon, megszerzem neked! A Törő mezében szeretnék aludni! – mondta Lackó, és abban a pillanatban el is aludt.
A Törő meze? Akkoriban még nem volt névre szóló mez, de azt mindenki tudta, hogy ki a lila-fehér kilences! Sok zsenije akadt a magyar labdarúgásnak, de a labda senkinek nem engedelmeskedett úgy, mint neki. Ott a kórházi ágyon megígértem a barátomnak, hogy a következő műtét után már Törő-mezben lábadozhat.
Elmondtam apámnak a történetet, és egyből felcsillant a szeme!
Senkinek nem engedik, hogy kivigyen mezt…De én most kiviszem…és aláíratom a Kesével – mondta.
Néhány héttel később kezemben az aláírt mezzel rohantam be a kórházba Lackóhoz.
Üres volt a szobája…üres volt az ágya….
Lackó rosszul lett…és…
Lackó az orvosoknak csak ennyit mondott: azt a Törő-mezt szeretné viselni az utolsó útján.
Lackó, drága barátom…így is lett!
A Törő-mez mindig veled lesz!
Dunai Ede, 24.hu
hmgy
Az egykori újpesti kedvenc a mai eszével már nem maradna itthon, hanem lelépne valahova külföldre.
Azt mondják, ő volt Magyarországon az utolsó futballzseni. Mindenesetre sokat elárul, hogy Törőcsik András cseleiért még a Fradi-szurkolók is hajlandók voltak elzarándokolni a Megyeri útra. A negyvenötszörös válogatott csatár a BVSC-ben nevelkedett, aztán az Újpesti Dózsában lett sztár, játszott Franciaországban, a Montpellier-ben, hazatérvén a Volán és az MTK játékosa is volt. Ma eljár az öregfiúk közé, ám legfeljebb csak a kezdőrúgást tudja elvégezni, mert csípőoperáció előtt áll. Pályafutása során több alkalommal is felkerült a France Football Aranylabda-szavazásának listájára, a kilencedik hely volt a legelőkelőbb helyezése.
– Igaz, hogy gyerekkorában nagy Fradi-szurkoló volt?
– Mit tagadjam, így volt. Édesapám, aki szintén nagy fradista volt, kisgyerekként kivitt még a régi, fatribünös Üllői úti pályára, és rögtön megfogott a nagy tömeg látványa. Az iskolából rohantam haza megírni a leckét, mert aztán mehettem focizni, és mindig én voltam az Albert Flóri.
– A BVSC-ben nevelkedett, ám onnan nem az Üllői útra, hanem a gyűlölt ellenfélhez, az Újpesti Dózsához igazolt. Miért?
– Azért, mert közbejött a katonai behívó. Szívem szerint valóban a Fradihoz mentem volna, ám így utólag már cseppet sem bánom, hogy végül Újpesten kötöttem ki. Amikor először beléptem a Megyeri úti öltözőbe, nem is tudtam hogy csókolommal vagy hogy köszönjek a nagy legendáknak. Ma is megtiszteltetés számomra, hogy Bene Feri, Dunai Anti, Fazekas Laci, Zámbó Sanyi és a többiek, hogy ki ne felejtsek valakit, már az első nap úgy fogadtak, mintha mindig közéjük tartoztam volna.
– A katonai behívó ellenére valóban némi feltételhez kötötte a BVSC az átigazolását?
– Igen. Mezey György volt a BVSC edzője, és csak akkor engedtek a Dózsához, ha rögtön a 18-as keretben kapok helyet. Nagy dolog volt ez akkor egy 19 éves srácnak. Az első szezonban nyolcszor játszottam az első csapatban, és a bemutatkozás is jól sikerült, hiszen 5–1-re győztünk a Pécs ellen, s rögtön gólt lőttem.
– Hamar letette Újpesten is a névjegyét, hiszen talán még most is vannak emberek, akik a Megyeri úton tapsolnak a spanyol Bilbaónak lőtt góljának. Hogyan emlékszik erre?
– Hát lehet azt feledni? Iribar volt a spanyol válogatott és a Bilbao kapusa. A 16-osnál lövő helyzetbe kerültem, s az első gondolatom az is volt, hogy erővel ellövöm a támaszkodó lába mellé a labdát. Ha hiszi, ha nem, a mai napig sem tudom, hogyan jutott eszembe, de csak egy villanás volt, hogy alárúgjak a labdának, amely Iribar fölött a hálóba ájult. Más kérdés, hogy a visszavágón aztán 3–0-ra kikaptunk, és kiestünk.
– Volt egy legendás Dózsa–Fradi-rangadó 8-3-as újpesti győzelemmel. Igaz a szóbeszéd, hogy a meccs előtt a fradisták megpróbálták leitatni önt, hogy ne tudjon játszani?
– Nem, nem igaz. Legenda. De sohasem fogom feledni azt a meccset, Fazekas öt gólt rúgott, Fekete Laci kettőt, és én pedig a hetediket rámoltam be Hajdu kapujába. Az viszont igaz, hogy 6–3-as vezetésünknél jó barátom, a fradista Ebedli Zoli szólt a pályán, hogy ne szórakozzunk már, hagyjuk már abba a gólfesztivált. Széttártam a kezem, és mondtam neki, én nem tehetek semmiről, szóljon a Fazekasnak.
– Hogyan kezdődött Ebedlivel a sírig tartó barátság?
– Még BVSC-játékosként voltam kint egy MTK–Fradin, s Zoli rúgott egy hatalmas gólt. És a nagy Albert Flóri rohant utána a gólt ünnepelni. Rögtön felnéztem rá, s azóta tart a barátságunk.
– Úgy emlékszem, soha nem volt durva, nem szidta a társait, de a játékvezetőkel néha összekülönbözött.
– Hát, volt néhány ilyen esetem. Emlékezetes számomra, hogy Jaczina Róbert egy kettős rangadón kiállított, mert beszóltam neki, miért nem fújja le az ellenem elkövetett szabálytalanságot. Azért állított ki, mert eléggé oktondian lehülyéztem. Vagy Bártfai Robi, ő Kaposvárott állított ki. Neki is beszóltam, de ő elengedte a füle mellett. És mit ad isten, rá pár hónapra Pesten, a Véndiák presszóban találkoztunk, odajött hozzám, és azt mondta, hogy igyunk pertut, hiszen én már hónapokkal ezelőtt úgyis letegeztem őt. Díjaztam és a mai napig is díjazom az ilyen vagányságot.
– Mikor került be a válogatottba?
– Ausztria ellen, Bécsben, 1976 októberében 4–2-re nyertünk Nyilasi Tibi és Kereki Zoli két-két góljával. Aztán azon a télen dél-amerikai túrára mentünk a válogatottal, s a zárómeccsen 5–1-re kikaptunk az argentinoktól. De ez azért emlékezetes, mert Maradona ott játszott először a válogatottban.
– Úgy rémlik, amikor hazajöttek, volt valamilyen vámügy a Ferihegyi repülőtéren.
– Igen. Ebedli Zolit és engem szúrtak ki a vámosok, találtak nálunk ezt-azt, például farmereket, s az akkori MLSZ-elnök, Kutas István eltiltatott bennünket a válogatottságtól. Baróti Lajos szövetségi kapitány viszont addig kilincselt Kutasnál, amíg elérte, hogy legalább egyikünknek megengedték a visszatérést. És Lajos bácsi döntése rám esett.
– Na, beszéljünk csak még az argentinokról. Ők valahogy nem a legszebb emlékeink közé tartoznak. Gondolom, ön is így van ezzel.
– Hát igen. Sosem fogom elfelejteni az 1978-as vb nyitómeccsét. Éppen velük, a házigazdákkal kellett kezdenünk. Garrido volt a játékvezető, és Pasarella többször úgy mellbe rúgott, hogy úgy éreztem, soha nem fogok tudni fölkelni. A portugál bíró pedig a legutolsónál odajött, és nyújtotta a kezét, hogy segítsen felállni. Ellöktem a kezét. Nem sokkal később, sok-sok alattomos rúgás után leereszkedett nálam a köd, és belerúgtam Gallegóba. Piros lap. Megérdemeltem, bár előtte engem százszor is megrúgtak így. S ha nincs a közelben Mario Kempes, az argentinok szupersztárja, neki is megyek a bírónak. Nem sokkal később Nyilasi Tibit is kiállították, és aztán vele párban, mi ketten lettünk a bűnbakok. Talán mondanom sem kell, megint eltiltatott a válogatottságtól Kutas István, akkor egy évre.
– Pedig a világon is felfigyeltek az ön játékára, hiszen nem sokkal később meghívást kapott az olasz Enzo Bearzot világválogatottjába. De megint közbeszólt az élet, jött az autóbalesete. Hogy is volt?
– Igen, ha valami hiányzik az életemből, akkor az a világválogatott-szereplés, amelyre a balesetem miatt nem tudtam elutazni. Zalacsénynél egy Fiat 500-sal az árokba csúsztunk, és nemhogy világválogatott nem lehettem, három hónapig mankóztam. De felépülvén még volt néhány jó meccsem az Újpestben, sőt 1982-ben ismét ott voltunk a világbajnokságon.
– Azután kapta élete első és utolsó profi szerződését, a Montpellier-be. Hogy emlékszik a francia napokra?
– Az az év egyebek között azért is emlékezetes, mert 1985. június 13-án született a fiam, Attila, én pedig másnap szerződtem a vasasos Kiss Lacival a francia másodosztályú Montpellier-hez, ahol Zombori Sándor volt a másodedző. Egy év után visszatértem Újpestre, de jeleztem a vezetőknek, szeretnék átmenni Verebes Józsefhez, az MTK-hoz. Nem engedtek el. Aztán játszottam a Volánban, ahol Martos Győző volt az elnök, Bálint Laci az edző, és Verebes rendszeresen ott volt a meccseinken, s biztosított, hogy vár, számít rám az MTK-ban.
– Emlékszem, több mint tízezer néző járt akkoriban az MTK meccseire azért, hogy önt lássa.
– Ha tényleg miattam is sokan váltottak jegyet, annak utólag is örülök. Annak már kevésbé, hogy Tatabányán Udvardi, aki egyébként nem volt durva védő, eltörte a lábamat. Ahogy ott a földön ültem, rögtön éreztem a bajt és azt is, hogy vége.
– Az öregfiúkkal és a korábbi játékostársakkal, barátokkal rendszeresen összejön, de jár még meccsre, vagy csak tévén nézi a focit?
– Isten ments, hogy bárkit is megbántsak, vagy könyöradományért folyamodjak, tizenegy évet játszottam Újpesten, és bár a szurkolók ugyanúgy szeretnek, tisztelnek, mint korábban, talán a vezetőktől kaphattam volna olyan gesztust, hogy küldenek nekem egy pályabelépőt. Persze tévén nézem a magyar bajnokikat.
– Mit lát?
– Küzdelmet és kevés felszabadult, játékos focit. Elszomorít a kevés néző, és örülök annak, hogy mi annak idején még több mint hetvenezer ember előtt játszottuk a kettős rangadókat.
– A fia, Attila is futballozik. Hol játszik most?
– Alacsonyabb osztályban, Tökölön játszik. De hogy azért valami újpesti kötődése legyen, a korábbi, szintén újpesti kedvenc, Nagy Laci az edzője.
– Ha a mai eszével és tapasztalatával dönthetne a sorsáról, mit csinálna másként?
– Nagyon sok mindent ugyanígy csinálnék. De talán, ha nagyon mélyen belegondolok, akkor, amikor a legjobban ment, és én is elégedett voltam a játékommal, lehet, hogy ma lelépnék külföldre.
Pályakép
Törőcsik András Budapesten született 1955. május 1-jén.Klubjai: BVSC (1967–1974), Újpesti Dózsa (1974–1985), Montpellier (1985–86), Volán (1987–1988), MTK (1989) Legnagyobb sikerei: az Újpesti Dózsával háromszoros magyar bajnok és háromszoros kupagyőztes Élvonalbeli mérkőzéseinek száma: 236/69 gól Válogatott mérkőzéseinek száma: 45/12 gól
http://archivum.magyarhirlap.hu/sport
hmgy
A mából visszanézve a magyar labdarúgás hanyatlástörténetének krónikája évtizedekkel korábban kezdődött. Régi nóta ez. Ennek a történetnek lett része a párját ritkítóan tehetséges Törőcsik András, akire leginkább mint az Újpesti Dózsa játékosára emlékezhetünk. Vele kapcsolatban sokan állítják: ahhoz képest, amire vihette volna, adós maradt. Magának is, és messze nem csak magának.
Kettétört karrier
A Törőcsik-jelenség megértéséhez egy játékos tündöklésén és bukásán túlmutató kérdéseket is körbe kell járni, és nyomban felelni kellene egész pályafutása legnagyobb ellentmondására. Hogyan lehetséges, hogy az a futballista, akit idehaza sportkarrierje csúcsán sokan – joggal! – olyan játékosnak tartottak, aki a világ bármely csapatába beférhetne, ehhez képest szerény klublistát – BVSC, Újpest, Montpellier, Volán, MTK-VM – tud felmutatni? Hogyan lehetséges, hogy a képesség dolgában Cruyfftól és Maradonától alig-alig elmaradó magyar játékos eredményesség alapján össze sem vethető a két futballsztárral? Mitől, miért nem tudott az a valóban kivételes tehetség kibontakozni, amely Törőcsik Andrásban lakozott? Miért nem jutott el a világhírig? Mi volt ennek az akadálya? A legkézenfekvőbb válasz az volna, hogy elsősorban saját maga. Legalább két alkalommal – döntő pillanatokban – önmagát fosztotta meg a nagy lehetőségtől.
Kiállították egy sokat vitatott mérkőzésen, az 1978-as argentínai világbajnokság nyitó találkozóján, és úgy utazott haza, hogy a világ tudomást sem nagyon szerezhet arról, hogy ott járt. Pedig az egykori olasz szövetségi kapitány, Enzo Bearzot jóslata szerint ő lehetett volna annak a VB-nek az egyik nagy felfedezettje. A pályáról levonuló játékosban – a jelenetet hosszan mutatta a kamera – „egy világ omlott össze.”
És nem is utoljára. Persze a világhírnévhez vezető utat ritkán kövezik ki. Ennél rosszabb is történhet: el lehet rajta tévedni. Az egyéni felelősségen túlmutat mindaz, ami 1979 június közepén történt vele. Törőcsik csapata, az Újpest, utolsó bajnokiját játszotta Zalaegerszegen, ahonnan a játékos nem a csapat buszával, hanem egy ismerőse kocsiján indult vissza a fővárosba. Kisodródtak az útról, fának ütköztek, a csatár olyan súlyosan megsérült, hogy egy ideig az is kérdés volt, van-e visszaút a focipályára. A világválogatottba szóló meghívó ott lapult a zsebében, de ez a lehetőség is, mint annyi más, ezzel elúszott.
Örök kérdés marad, hogy edzője, szakosztályvezetője, miért egyezett bele, hogy ne a csapat buszával menjen haza? Lehetne magyarázkodni, de ebben az értelemben a baleset, a félbetört karrier az ő felelősségük is. Ez az eset – mint cseppben a tenger – már jelezte, hogy a magyar futball ebben az időben a magáról kialakított kedvező önképpel és önértékeléssel szemben fuldoklott a dilettantizmusban és az amatőrségben. Kevésbé súlyos, de jellemző eset a 90-es évek közepéről, a Ferencváros háza tájáról. Vidéki bajnoki mérkőzés előtt ebédelt a csapat, és Varga Zoltán edző döbbenten látta, hogy sonkával és sajttal töltött rántott húst szolgáltak fel a csapatnak. Magából kikelve kérdezte meg az edzői stáb tagjait: ennél nehezebb ételt nem találtak? És igaza volt, a játékosok ólomlábakon mozogtak a pályán. A magyar foci professzionalizmusa, ugye…
A megvert sereg
Kísérteties időutazásra indul, aki az újpesti játékos pályafutását is alapul véve válaszolni szeretne a mitől volt és maradt beteg a magyar futball? kérdésre. A Törőcsik-jelenség jobb megértéséhez, néhány magától értetődő dolgot le kell szögezni. A labdarúgás csapatjáték, vagyis egy-egy játékos kivételes kvalitása nem feltétlenül úgy és nem abban a formában érvényesül, ahogyan ez a tehetségéből következne. Ezt még akkor is érvényesnek gondolom, ha annak az egymást követő hét évben bajnokságot nyert Újpesti Dózsának volt a tagja, amelyben olyan csapattársai voltak, mint Bene, Fazekas és Zámbó. Az akkori szinten is sztárcsapatnak nem, vagy alig volt komoly nemzetközi eredménye, ami már jelezte, hogy a magyar labdarúgás valójában nem tart lépést Európa nyugati felének futballkultúrájával. Szép dolog a Szegedet, Kaposvárt vagy a Salgótarjánt hét-nyolc góllal hazaküldeni a Megyeri útról – egyetlen egyszer a Fradit is –, de a mérce máshol kezdődött – volna.
Törőcsik és az ő tehetségéhez mérhető játékosok valódi kibontakozását erőteljesen hátráltatta a hazai labdarúgás állapota és légköre. A valódi bajokat sokáig elfedte az a tény, hogy 1978-ban, 1982-ben és 1986-ban is kijutott a magyar válogatott a világbajnokságra (azóta sem), ám egyetlen alkalommal nem sikerült a csoportmérkőzéseken túljutni, sőt 1978-ban és 1986-ban megvert seregként utazhatott haza a csapat. Látlelete a magyar labdarúgás akkori tökéletes orientációs zavarának, hogy mind 1978-ban, mind 1986-ban a VB titkos esélyesének tartotta a hazai labdarúgó szakma (és a sportsajtó) a nemzeti csapatot, ami a téves helyzet- és önértékelési kérdések sokaságával szembesíthet bennünket a mai napig.
Az Argentínában rendezett 1978-as világbajnokságon a házigazdákon kívül az olaszokkal és a franciákkal kerültünk egy csoportba, és nem az utólagos mindentudás mondatja velem, hogy ebből a négyesből már továbbjutni is „kozmikus bravúr” lett volna, nem a világbajnoki címről álmodni. (A tények ezúttal is megkerülhetetlenek, mert ne felejtsük el, hogy ekkor Argentína első, Olaszország – balszerencséjével – negyedik lett végül.) Vessünk egy pillantást az olasz, a francia és az argentin válogatott VB-szerepléseire 1978 után: megnyert és elvesztett világbajnoki döntők, harmadik és negyedik helyek jelzik ennek a kvartettnek a képességeit, erősségét az elkövetkezendő években és évtizedekben. E főszereplőkhöz mérten ekkor a magyar válogatott csak statisztálni tudott, később aztán már azt sem. Ki kell mondani: a magyar labdarúgás a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben a hamis realizmus állapotában létezett. Alaphelyzetét tekintve saját hazugságait igazságként élte meg. Végtére: ez a hamis realizmus lényege. Innen nézve nincs abban semmi meglepő, hogy Törőcsik András a magyar futball mikrokozmoszának csak vesztese lehetett.
Lehúzta a futball-mocsár
Sportpályafutásának kudarcai nem véletlenszerűek, még akkor sem, ha a maga idejében úgy tűnhetett. Az önpusztításnak és az önsors-rontásnak sorozata, amit maga ellen elkövetett. S ebben beszélhetünk mindenféle „külső okokról”, a személyes felelősség nem megkerülhető az ő esetében sem. Emberi gyengesége mellett a zseninek azt a tehetetlenségét és látni vélem, aki felismeri, hogy nem változtathat a külső körülményeken. De Törőcsik nem is volt az a fajta játékos, nem volt harcos egyéniség sem. Ha sodródni lehetett, akkor sodródott. Egy kevésbé tehetséges ember esetében ez nem annyira tragikus folyamat, de egészen más a helyzet, ha megelégszik a középszerűséggel az, aki a maga területén a legtöbbre is hivatott lehetett volna. Ő pedig ilyen volt.
De beszéljünk a külső tényezőkről is. Azokban az években a hazai bajnokságot át- meg átszőtték a visszaélések, amelyben nem számított rendkívülinek a bundázás, amelyben a teljesítménykényszer nem nyomasztotta a játékosakat sem az edzéseken, sem a mérkőzéseken. Ebből a már a hetvenes években mindenestől beteg közegből következett a magyar labdarúgás azóta tartó eredménytelensége és sikertelensége. Ebben a futball-mocsárban szilárdabb emberi jellem kellett volna ahhoz, hogy valaki a csúcsra érjen, mint amilyennel Törőcsik rendelkezett. Már huszonegy évesen sztárolták, s ez a lelkileg éretlen fiatalember számára egyszerre volt félelmetes, és bódító, amire senki nem készítette fel őt. Ha pályára lépett, ha hozzá került a labda, felzúgott a lelkes publikum kórusa: „Táncolj, Törő!” Ez skandálták nemcsak az Újpest szurkolói, hanem még az örök vetélytárs, a Fradi hívei is ha egy-egy válogatott mérkőzésen az újpesti csatárhoz került a labda. „Táncolj Törő!” – azóta is a hazai futballfolklór része.
Ez a közeg tette lehetővé (vagy legalábbis nem akadályozta meg), hogy olyan társaságba járjon, amelyben rendszeres volt a poharazgatás és az éjszakázás. Előbb ritkán, aztán egyre sűrűbben tűnt fel a budapesti éjszakában, s ahogyan mind nagyobb sztár lett a bárokban, úgy halványodott a játéka a pályán. Törvényszerű volt? Elbódította a siker csillogása? Magával ragadta a könnyű élet zsongása? Igen. De nem önmagától romlott el, igaz, kellett ehhez a túldicsért labdarúgó személyisége is, és az akkori magyar labdarúgásnak romlott felfogása és szemlélete. Ebben a közegben esély sem lehetett a kibontakozásra, ez a közeg csak lefelé húzott.
És ugyanez a közeg volt az, amelyik később számon kérte elvesztegetett tehetségét, amely követelőzően állította pellengérre: miért nem vitted többre Törő? A kibic mindig csak a mások felelősségét és hibáit látja és teszi szóvá, a léha mindig másokat lát léhának.
A dédelgetett kedvenc pillanatok alatt kegyvesztetté vált. Az argentínai világbajnokságról hazaérkező Törőcsik a Balaton mellett nyaralt, s akkor többen utána kiabálták az utcán, a strandon: „azok után”, hogy merészelsz itt lenni? A mennyországból rövid út vezetett a pokolba.
Rossz korban született
Ha lett volna Törőcsikben tudatosság, tehetség és erő az életvezetésre, ha álltak volna mellette olyan segítők, akik a hóna alá nyúlva támogatják a karrierjét, ebből a közegből talán akkor sem lehetett volna talpra állni, kiszakadni, kiemelkedni. De az ilyen tudatosság nem volt az erénye.
Rossz korban született. Akkoriban a fiatal játékosok nem igazolhattak Nyugatra, így esélyük sem volt megismerkedni a nyugati klubok képviselte másfajta mentalitással és kultúrával. Amikor a francia Montpellierbe került, már késő volt. Nem csak az évek szálltak el felette, sokkal inkább a belső hite, addigra már hiányzott belőle a profikra jellemző kitartás képessége is. Ami nélkül nincs valódi teljesítmény se eredmény.
Az ország kedvence, mindenki „Törője” ígéret maradt. Sportkarrierjét, igaz, akkor kényszerűségből, harminckét évesen hagyta abba: utolsó mérkőzésén, az MTK-VM játékosaként, egy salgótarjáni védő törte el a lábát.
Karrierjének egyfajta szimbóluma ez is. Ahogyan az "újpesti Maradona" kudarca a magyar futballé.
Bod Péter
Népszava|2015. jún 27.
Istenadta tehetség, varázsló volt! Boldog vagyok, hogy végig kísérhettem a pályafutását! Miatta is lettem Újpest szurkoló...
Néhány, "ha"-val kezdődő mondat után, még azt is le lehetne írni: talán ma Messit neveznék az új Törőcsiknek
Már írták a Köln elleni meccset. A videóban benne van, ahogy oda-vissza megkeveri és leülteti a későbbi világbajnokot, majd odavarázsolja a lasztit a berobbanó csapattárs fejére... és gól!
"Abban a Kölnben 4 világbajnoki ezüstérmes német játékos volt: Schumacher, Allofs, Littbarski, Fischer... Akiből pedig bohócot csinál a videón, az Steiner, aki 90-ben lett világbajnok... Azon a meccsen 2 percenként ugrott föl az egész stadion, mert folyamatosan hasonlókat művelt!!"
Abban szuperlatívuszokban mesélt "Keséről" azaz Törőcsikről.
Mai ésszel hihetetlenül hangzik, de valamikor 80-körül a Dózsa a Barcelonát verte egy edzőmeccsen idegenben 3-2-re.
Törőcsik lőtt egy fantasztikus gólt a Barcának fel a pipába.
Fekusz az interjúban nem talált jelzőket rá, hogy milyen gyönyörű volt...
Az egyik komcsi kötődésű újságíró / akit kiengedtek tudósítani / a meccsbeszámolójában azt írta, hogy " mázlis gól volt ".
A következő válogatott meccsen Törő egy PONT UGYANILYEN találatot ért el.
Az öltözőfolyosón odaszólt az öregnek : " Gyula bácsi! El ne felejtse megírni, hogy már megint mázlim volt...))"
Zseniális focista volt!
Törőnek hívják a csillagot,
az Újpest tábor kedvence Ő,
előre lilák és
TÁNCOLJ TÖRŐ, TÁNCOLJ TÖRŐ!!!!!!!!!!
Pl. amikor nem engedték el a Barcához, később az autóbalesete vetette vissza (összedrótozták, de már nem volt a régi).
A magánéletével nem szeretnék foglalkozni, de a pályán egy 100 évente egyszer születő zseni volt, ugyanaz mint pl. Görbicz Győrben. Talán nem baj , ha nőről és más sportágról van szó, de a fiatalabbak talán így jobban megértik milyen képességekkel rendelkezett.
http://www.nemzetisport.hu/nso_cikkhozzaszolas/?cikk_id=2323243
Anno legjobb barátjával Ebedli Zolival jelentkezett nálunk . Őt elutasították . Így került a BVSC-be .
Abban igazad volt, hogy két ilyen "linket", mint Te meg a Zoli (Ebedli) egyszerre nem bírt volna el egy csapat sem, főleg az a Dalnoki féle Fradi.
http://ulloi129.hu/2014/03/20/jobbulast-toro/
via:
http://www.olaszfocisuli.hu/4utekupa.html?view=604