† Rudas Ferenc (Budapest 1921.07.06 - Budapest 2016.02.10)
© fortepan.hu
játékos
edző
1949-ben a Ferencváros játékosaként© fortepan.hu
1934-ben a lakásukhoz közeleső pályán, a KTC-ben (Kőbányai Torna Club) kezdett el futballozni, majd a Kőbányai Törekvésbe igazolt át. 1938-tól lett a Fradi-ifi játékosa. 1941. november 23-án játszotta az első bajnoki meccsét a felnőtt első csapatban, a Salgótarjáni BTC ellen 6:0-s győzelem végződött találkozón góllal mutatkozott be. 1941 és 1954 között összesen 363 mérkőzésen szerepelt zöld-fehérben, ebből 276 bajnoki volt. Ő is azon fradisták közé tartozik, akik – az élvonalban – csak a Fradiban játszottak! Jobbhátvédként 35 gól szerzett. A kitűnő felépítésű, technikai felkészültségű, villámgyors labdarúgó a szurkolók egyik kedvence volt, akit felfutásai, beadásai, bombaerős kapuralövései tettek híressé.1"
Ferencvárosi TC, 1938-1954
1941 őszén, egy pénteki napon Dimény Lajos edző szólt, úgy készüljek, vasárnap jobb bekket játszom a Nagyvárad ellen. Erre én azt feleltem, köszönöm, nagyon nagy megtiszteltetés, de ha az életben nem kapok több esélyt, akkor sem vállalom. Éppen Bodoláék, Sárváriék ellen, hogy mindenki azt mondja majd, emiatt a fiatal gyerek miatt veszítettünk? Kiderült, nem csalt az előérzetem, mert három góllal kikaptunk, én viszont két hét múlva bemutatkozhattam a Salgótarján ellen. Emlékszem, még szünetben is úgy izgultam, hogy alig tudtam a cipőmet befűzni, a többiek már rég kimentek, alig értem utol őket. Aztán a második félidő tizedik perce körül felfelé vezettem a labdát, senki sem jött ki rám, a közönség azt kiabálta, „Vidd, vidd!”, Sárosi Béla pedig azt, „Feri, lődd rá!” Szót fogadtam, de rögtön meg is ijedtem, azt hittem, benn Sárosi Gyurka és Toldi leharapja a fejemet. Láttam, hogy a labda egyre magasabbra emelkedik, aztán lefelé csapódott, és benn volt a jobb sarokban! Mintha az ég szakadt volna rám.2
Pályafutásomat – elsősorban az átlagosnál jóval nagyobb gyorsaságom miatt – jobbszélsőként kezdtem. Tulajdonképpen véletlenül lettem jobbhátvéd, mert egy edzőmeccsen az edzőm a kijelölt játékos késése miatt állított erre a posztra. Azután ott ragadtam. A bőrszeges stoplis cipőben 11,2 másodperc alatt futottam a 100 métert, de ami a futballban lényeges, a kezdőgyorsaságom volt kiemelkedő. Ezt a tulajdonságomat fejlesztettem, mert ma is állítom, hogy nem kell feltétlenül zseninek születni ahhoz, hogy valaki jó játékos legyen, csak azt az egy-két kiemelkedő képességét kell nagy szorgalommal fejlesztenie.1
"A szorgalmas munkához eredmények is párosultak. Az 1948/49. évi bajnokság győztes csapatának egyik meghatározó alakja és csapatkapitánya volt. Emellett háromszor kupagyőztesként ünnepelhetett (1941/42, 1942/43, 1943/44).
1943 és 1949 között 23 mérkőzésen szerepelt Magyarország válogatottjában, 3 gólt szerzett. 1943. június 6-án a magyar-bolgár 4:2-es győzelemmel végződött meccsen mutatkozott be, az utolsó mérkőzése 1949. november 20-án a magyar-svéd volt, 5:0-ra győztünk. Emlékezetes volt számára a háború utáni első válogatott összecsapás is 1945. augusztus 19-én az osztrákok ellen az Üllői úton, amelyen 11-esből lőtt góljával és Zsengellér találatával 2:0-ra diadalmaskodtunk a „sógorok” felett.1"
Engem is behívatott a Fehér Házba Csáki Sándor, a Dózsa szakosztályvezetője, és kérte, menjek át Újpestre. Én visszakérdeztem: Sanyi, mióta ismersz te engem, el tudsz képzelni rajtam más színű mezt, mint a zöld-fehéret?2
1950. március 19-én balszerencsés körülmények között, a Postás elleni bajnoki meccsen sípcsonttörést szenvedett. A hatalmas reccsenés, amely a lelátón is hallható volt, egy nagyon ígéretes karriert tört ketté. A sérülésből felgyógyulva Rudas már sohasem tudta visszanyerni régi formáját, mert a lába nem gyógyult meg tökéletesen.
"1950-ben azonban nem csak a sérülés okozott Rudas Ferencnek fájdalmat, hanem az is, hogy szeretett csapatát a „politika” szétszedte, megnyirbálta, törött lábbal, otthon fekve nem tudott ellene semmit sem tenni. Kocsis, Budai, Czibor, Deák és Henni távozása már sokszor – és sokféleképpen – leírt történet. Rudas Ferenc igazi fradistaként hű maradt az újonnan alakuló csapathoz, az ÉDOSZ és a Kinizsi mezt is kénytelen volt viselni. Nemcsak ő, hanem a Fradi-tábor is nagyon várta a visszatérést. Többszöri játék, próbálkozás, szenvedés után végül 1954-ben vonult vissza.1"
A sérülésem után én már egyébként is inkább pótkeréknek számítottam, bár igaz, hogy a tartalékcsapatban a kérésemre centert játszhattam, és majdnem gólkirály lettem. Az edzőnk, Sós Károly ennek láttán egyszer csak szólt, hogy a Honvéd ellen az egyben én leszek a középcsatár, de azt feleltem neki: „Karcsi bácsi, a Lóránt ellen én, a bicegő lábammal?” Ez volt a második lemondásom.2
forrás
Készült az
1 - http://ftcbk.wordpress.com/2009/01/26/az-%E2%80%9Eorokzold%E2%80%9D-rudas-ferenc/
2 - http://mno.hu/sport/rudas-ferencen-a-geppisztolysorozat-se-fogott-1211011
interjúinak felhasználásával.
1 - http://ftcbk.wordpress.com/2009/01/26/az-%E2%80%9Eorokzold%E2%80%9D-rudas-ferenc/
2 - http://mno.hu/sport/rudas-ferencen-a-geppisztolysorozat-se-fogott-1211011
interjúinak felhasználásával.
új hozzászólás
Csak bejelentkezett felhasználók írhatnak hozzászólást!
hozzászólások
https://youtu.be/0m5KkwMOVQM
A Baráti Kör facebook oldalának bejegyzésében ez szerepel:
Életének 95. évében elhunyt Rudas Ferenc, az FTC örökös bajnoka, az eddig legidősebb magyar válogatott labdarúgó, az FTC Baráti Kör elnöke.
Tudtuk, az elmúlt hónapokban szervezetét súlyos betegség emésztette, de valahol mélyen reménykedtünk abba, gyémánt keménységű akaratával felülkerekedik a bajokon. Sajnos, ezúttal nem így történt, fradista szíve megszűnt dobogni.
Isten nyugosztalja őt örök békességben, tetteit, emlékét a fradisták sohasem feledik!
Rudas Ferencet az FTC Baráti Kör a saját halottjának tekinti
2016.02.11 09:17
https://www.facebook.com/FTC.Barati.Kor/photos/a.151091521587140.27185.123283357701290/1306197926076488/?type=3
Életének 95. évében elhunyt a válogatott labdarúgók eddigi korelnöke, a Ferencváros legendás jobbhátvédje, Rudas Ferenc.
Rudas (Ruck) Ferenc 1921. július 6-án született Budapesten. 1935-ben kezdett el futballozni a Kőbányai TC-ben. 1936-ban átigazolta a Törekvés, onnét 1938-ban az FTC-be került. 1942. február 1-jén szerződtette a Ferencváros. A Mester utcai Felsőkereskedelmibe járt és 1941. november 23-án, még amatőrként, az Üllői úton debütált a profi Ferencvárosban. Az 51. percben óriási gólt rúgott harminc méterről a Salgótarjánnak (6:0).
Tagja volt a fővárosi utánpótlás-válogatottnak, amely az Üllői úton 1:0-ra legyőzte a vidéki utánpótlást. Kuriózum, hogy másnap, húsvét hétfőjén már Nagyváradon lépett pályára, ahol a Fradi 2:1-re nyert a NAC ellen. A hazaiak büntetőből szerezték szépítő találatukat, és a 11-est megelőző szituációban épp Rudas szabálytalankodott Tóth III Mátyással szemben. Rudas Ferenc 1943. június 6-án volt először válogatott Szófiában, ahol 4:2-re nyert a magyar csapat. Ez volt az a meccs, amelyen a berohanó bolgár katona kirúgta a kapuba tartó labdát, megmentvén a hazaiak hálóját az újabb góltól. 1949. november 20-ig összesen huszonháromszor játszott a nemzeti tizenegyben, amelynek szerelésében három találatot ért el.
„Gyorsasága egyenesen boszorkányos, de a rúgótechnikája is megközelíti már a leghíresebb olasz és spanyol hátvédekét” – lelkesedett már 1943-ban a Képes Sport. Ahogy akkoriban viccesen mondogatták, „ha Rudas meglódult valamelyik szélen, csak lóháton lehetett utolérni.”
Egy időben Berkessy Elemér mindenáron középcsatárt akart belőle faragni, ám a kísérlet balul sült el, a szurkolók tüntettek az új center ellen. A mester utóbb elismerte: „Az kétségtelen, hogy a hátvédből lett csatár nem váltotta be azokat a reményeket, amelyeket előlegeztem neki. Erről azonban nem Rudas, hanem a társai tehetnek, akik nem tartották be az utasításaimat.”
Rudas Ferenc lőtte a II. világháború utáni első gólt a válogatottban 1945. augusztus 19-én, 2:0-ra megvertük Ausztriát az Üllői úton, a magyar bíró, Szigeti – Sesta kezezéséért – jogos büntetőt ítélt a 18. percben, és Rudas a labdát laposan Ploc kapujának bal alsó sarkába rúgta.
A képességeit nemcsak itthon, külföldön is elismerték. Karl Rappan, az Európa-válogatott szövetségi kapitánya meghívta őt és Puskás Ferencet a csapatába, a Nagy-Britannia elleni mérkőzésre, Glasgow-ba. Ám a magyar szövetség nem engedte őket, tekintettel az egy nappal későbbi, 1947. május 11-i, torinói mérkőzésre. Pedig ha játszhattak volna, aligha kap ki az Európa-válogatott 6:1-re.
Tisztában volt az értékeivel. Élvezte a népszerűségét, szeretett jól élni. híres volt eleganciájáról a pályán kívül is – meg arról, hogy mindig temérdek hölgy rajongott érte. 1947-ben Balkán Kupa-győztes lett a magyar válogatottal.1949-ben bajnokságot, 1942-ben, 1943-ban és 1944-ben Magyar Kupát nyert a Ferencvárossal. (Megjegyzés: az 1942-es kupadöntőben nem játszott). Az 1943–1944-es, az 1945-ös, valamint az 1949–1950-es szezonban ezüstérmes, az 1942–1943-as, az 1947–1948-as és az 1954-es idényben pedig bronzérmes volt.
Lehetett volna sokkal sikeresebb is a pályafutása, ha nem sújt le rá korán a végzet. Minden idők egyik leggyorsabb magyar labdarúgója az egész pályafutására súlyosan kiható sérülést szenvedett 1950. március 19-én az Üllői úton, az ÉDOSZ–Postás (a csapatok korábbi nevén: Ferencváros–SZAC) mérkőzés második félidejének 15. percében. Csak 1951. március 26-án játszott megint mérkőzést, az ÉDOSZ-serlegért lépett pályára az Élelmezési válogatott ellen. A felépülése utáni első bajnokiját 1951. június 3-án vívta (Bp. Kinizsi–Szegedi Petőfi 2:1).
Bő másfél évtizedig futballozott a Fradiban, mígnem 1954 karácsonyán közölték vele, hogy nem tartanak tovább rá igényt. Sem játékosként, sem edzőként, de még intézőként sem.
Először az Egyetértésnél láthatott bele mélyebben a tréneri szakma rejtelmeibe. 1957 őszén az NB II-es Láng Gépgyár edzője volt, ám a következő év tavaszán már Bolemányi Károly ült a piros-kékek kispadján. 1958 őszén az NB II Nyugati csoportjában a Budafoki MTE Kinizsi mestereként dolgozott tovább.
Pályafutása befejezése után a vendéglátóiparban dolgozott – vendégei szerint ott is klasszis minősítést érdemelt. Nem szakadt el a Ferencvárostól sem: az alapító unokája, de. Springer Miklós és Hélisz József kezdeményezésére létrehozott Fradi Baráti Kör első elnöke lett.
Rudas Ferenc halálával a magyar labdarúgás legendás alakját veszítettük el a Magyar Labdarúgó Szövetség ezúton is kifejezi együttérzését a gyászoló családnak. Rudas Ferencet a Magyar Labdarúgó Szövetség saját halottjának tekinti.
http://www.mlsz.hu/blog/2016/02/11/elhunyt-rudas-ferenc/
Évek óta tudtam, hogy egyszer eljön az észbontó, felfoghatatlan pillanat; amikor a telefonvonal másik végén a Mari lesz, aki majd mond egy szót, de legalább is egy félmondatot, én meg azzal a szóval, vagy félmondattal nem fogok tudni mit kezdeni.
Majd habogok, meg dadogok valamit, ami a lényeget tekintve nem szól semmiről, hiszen ugyan mi lehet értelmesen mondani egy olyan hajnali hírre, amely a feleség által arról értesít, hogy életednek egyik főszereplője, egy, hozzád majdhogy nem a szüleid szintjén közel álló ember… nincs többé.
Mit mondasz a szavakat a zokogástól szintén csak kereső asszonyának, amikor közben már azt a fotelt nézed, amelyben az évtizedek során összeszámlálhatatlanul sokat ült, név- és születésnapokon, húsvétkor, karácsonykor, vagy, csak úgy…
Nézem a mára már megkopott, szakadozott, roskatag fotelt (nincs az a pénz, amiért felújítatnám) és őt látom benne, ahogy csippent felém a szemével, jelezve: ideje lenne egy kis szódát nyomnom a poharába a fröccséhez, aztán ahogy apám felé fordul, és azt mondja:
– Tanár! Akkor most azt, hogy:
„Átmentem a Királyhágón/
Elvesztettem a huszárcsákóm/
Én teremtőm, fogadom, hogy megkeresem/
megkeresem, megtalálom/
az én kedves huszárcsákóm”
(Ők így énekelték, én így tanultam meg, holott messze nem ez a pontos, hiteles szöveg, no, de futballisták voltak, nem nótaénekesek…) Ma már nincs ember, akitől megkérdezhetném, hogy állandó repertoárjuknak ez a huszárcsákós nóta miért volt elmaradhatatlan része, amikor a katonaság soha sem játszott főszerepet az életükben. Nem tudok kihez fordulni huszárcsákó ügyben, mert Ferivel, Feri bácsival (olvassa mindenki úgy, ahogy azt kora és a lelke diktálja) az 1948–49-es, 140 gólos Ferencváros utolsó játékosa is örökre leadta stoplis cipőt a földi szertárban.
Tizenegy név (Henni – Rudas, Kispéter, Szabó – Kéri, Lakat – Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor) 2016. február 11. hajnala óta, mint 61 fénylő csillag (ennyi kell ahhoz, hogy a nevük kiíródjék) ragyog le ránk az égboltról.
De ez a huszárcsákós dal még most is itt cseng a fülemben, amely állandó nótáik tornasorának vége felé szerepelt, a Fradi-induló, a Szeressük egymást gyerekek, a Mit mesél egy régi sportlap, A vén cigány, az Akácos út után, és a finálénak szánt székely himnusz előtt (anyám mindig ezen a ponton zárta be az erkélyajtót, mert bár az egész utca fradista volt ugyan, de azokban az időkben legalább egy mindig akadt, aki ilyenkor úgy érezte: értesítenie kell a hatóságot, mert a Lakatéknál – már megint – rendszerellenes dalokat énekelnek bizonyos emberek.
Ezek a „bizonyos emberek”, ez a renitens dalárda egytől egyig a Fradi legendája volt (az akkori korra jellemző módon gyakran kiegészülve újpesti, kispesti, vagy éppen Vasas-játékosokkal), néha több száz válogatottság, egy teljes futballtörténelem énekelte együtt a Fradi-indulót úgy, hogy közben közülük sokan egy másik csapatban játszottak…
Nézem a fotelt és azon a nyomorult első mondaton gondolkozom, amellyel egy olyan embertől kellene most elbúcsúznom, aki meghatározó szerepet játszott az életemben.
Részint azért, mert a vak véletlen okán 1950. március 19-én érte életének és futballpályafutásának legnagyobb tragédiája, ekkor törött el a lába egy Postás elleni bajnoki mérkőzésen, március 18-án pedig a csapat balfedezetének (aki történetesen az édesapám) született egy fia, így aztán a csapat teljes kollektívája ingajáratban, két csoportra osztva közlekedett a sebészet és a szülészet között.
Mégsem tulajdonítok ennek akkora jelentőséget, hogy pusztán alapjául tekintsem annak, hogy apám meglehetősen kiterjedt baráti körében a primus inter pares szerepet 1943 júniusa és 1988 decembere között vitathatatlanul Rudas Ferenc töltötte be, és fordítva is ez volt a helyzet.
Talán éppen ezért vagyok képtelen most rálelni arra a bizonyos első, kezdő mondatra, amellyel méltón és a kellő méltósággal, az őt minden tekintetben megillető módon elbúcsúzzak tőle.
Mert olyan végtelenül egyszerű lenne felsorolni a sablon adatokat, hogy mikor igazolt a Fradiba, hány meccset játszott, hányszor volt bajnok és kupagyőztes csapat tagja, hányszor szerepelt a válogatottban, mikor vonult vissza, mikor, hogy rúgta azt a bizonyos háború utáni első válogatott gólt az osztrák Plock hálójába, hogyan folytatódott az élete a pályafutásának befejezése után, ám ha így tennék, az körülbelül olyan volna, mintha Lisztről, Mozartról, Beethovenről, vagy Bartókról szólva megelégednék annyival: nagy tudású, zseniális muzsikusok voltak…
Első mondatom így aztán még mindig nincs, van viszont a fejemben egy több ezer oldalas emlékkönyv, amelybe ha belelapozok, akkor minimum öt oldalaként Rudas Feri képe bukkan elő, és egy olyan történet jön velem szembe, amelynek ő az egyik főszereplője.
Vagy a Fradi-pályán, vagy nálunk a Káplár majd Tizedes, vagy náluk a Gábor Áron utcai lakásban, vagy a Láng-Gépgyár, vagy a Budafok pályáján, ahol egy időben edzőként is dolgozott.
Végzetes lábtörését amúgy (amely lehetetlenné tette, hogy az Aranycsapat kihagyhatatlan tagja legyen) apám szerint saját magának köszönhette…
Barátságuk megbonthatatlan és kikezdhetetlen erejét bizonyítja, hogy ő ezt a szemébe mondhatta, és ő volt az egyetlen, akinek Feri soha, egy szóval nem is tagadta: igaza van!
Az történt, hogy az ominózus Postás elleni meccsen, a levélszállítók balszélsője, bizonyos Óvári (az is milyen furcsa fricskája az életnek, hogy az amúgy nem rossz képességű csatár – aki ráadásul nem sokkal a végzetes ütközés után a Fradihoz igazolt – éppen Rudas lábtörése okán maradt fenn a futballtörténelemben, hiszen nevét azóta is szinte csak és kizárólag ennek kapcsán említik meg a historikusok) elhúzott a balszélen, és bár Feri (Feri bácsi) könnyedén leszerelhette volna, hagyta hadd vigye…
Szerezzen csak egy kis előnyt, érezze úgy, hogy gólt lő majd a Fradinak, aztán ő majd utána ered, hihetetlen gyorsaságának köszönhetően úgyis utoléri, és leszereli, mint az ellene játszó balszélsők mondhatni mindegyikét, a lelátó népe meg elalél, mondván: „hihetetlen, hogy milyen villámgyors ez a „Rudas Feri…”
(Amúgy: stoplis-cipőben 11.2 alatt futotta a százat.)
Ott csúszott hiba a számításába, hogy ezúttal egy lépésnyit késett, és ugyan ott lihegett már Óvári nyomában, és éppen szerelni akarta, amikor a kapujából kivetődő Henni Géza nem a labdára, hanem Feri kinyújtott lábára zuhant.
A reccsenés a Nagyvárad-térig hallatszott, a lelátón némaságba dermedt a tömeg, mindenki tudta: valami nagyon nagy baj történt.
Egy esztendeje sincs, hogy megkérdeztem tőle, emlékszik-e arra, hogy ez a futballista pályafutását alapvetően meghatározó eset a régi, fatribünös Fradi-pálya melyik kapujánál történt?
Ott ahol a Springer-szobor áll, vagy a túloldalon, vagy, ahogy ők emlegették „a város felé”, de csak annyit mondott:
– Karcsikám, csak arra emlékszem, hogy apám ott fut a mentők nyomában a hordágy mellett, fogja a kezem és azt kiabálja:
„Felépülsz kisfiam, meglátod, nem lesz semmi baj…”
Rudas bácsinak sajnos nem lett igaza (szintén egy furcsa adalék a sorstól: a Nemzeti SC játékosként az ő lábát az akkori Hungária legendája, Orth György törte el), Feri tizennyolc hétig feküdt combtőig gipszben, és felépülése is csak látszólagos volt, abból a szempontból mindenképpen, hogy többé már soha sem lett a régi.
Népszerűségének legjellemzőbb példája, hogy a kórházi szobájába (vigyázat: 1950-et írunk…) két Fradi-drukker postás egy külön vonalat szerelt az ágya melletti kisasztalra, hogy a rajongók beszélni tudjanak Ferivel.
Fantasztikus élményeket adott neki a futball, de legalább annyit el is vett tőle.
Legcsillogóbb korában a világháború (1942, 1946) két világbajnokságtól fosztotta meg, az 1950-esen semmiképpen sem vehetett volna részt, hiszen a magyar csapat nem indult, ám ha indul, ő akkor már „nyakig” gipszben feküdt, az 1952-es helsinki olimpián pedig (amelyet a futballtörténészek az Aranycsapat startvonalának mondanak) már Buzánszky Jenő viselte a címeres mezt Puskásék között.
Tény: Sebes Gusztáv nem szeretett a Ferencvárosból válogatni (keveseknek tűnik fel, vagy csak a megemlékezők lépnek át rajta: az Aranycsapat gyakorlatilag ferencvárosi játékos nélkül uralja a futballvilágot négy éven át), Rudas Ferenc viszont 1950 márciusáig olyan kiemelkedő klasszisa volt a maga posztjának, hogy azt még Guszti bácsi sem hagyhatta volna figyelmen kívül…
1954-ben azonban Buzánszky helye megkérdőjelezhetetlen volt, Feri visszatért ugyan, de a világbajnokság idején néha már csak a Fradi kettőben jutott számára hely – középcsatárként…
1942-ben kezdődő NB I-es pályafutása mégis olyan hosszúra sikerült, hogy még a Népstadionban is játszott kettős rangadón, de aztán amikor, egy hétközi tréningmeccs közben, a hátsó földesen, azt hallotta egy szurkolótól bekiabálni, hogy „Rudas! Öreg vagy, vonulj már vissza…”, bement az öltözőbe, levette magáról az imádott zöld-fehér mezt, és soha többé nem lépett pályára.
Félreértés ne essék: még mindig keresem ám azt a bizonyos első mondatot, de most meg az jut eszembe, amikor első feleségének, a remek atlétának, Antal Mártának a tokiói olimpián gerelyvetésben szerzett ezüstérmét ünnepli Tokióban, és hogy az öröme teljes legyen, néhány napra rá, nagy barátja, bizonyos dr. Lakat Károly is aranyat nyer a futballistákkal, meg az, amikor négy év múlva (akkor már „kiképzett atlétaedzőként”) Mexikóban is ott van…
Márta „csak” negyedik lesz, a két barátnak azonban egy újabb futballarany apropóján megint van oka néhány (?) fröccs elfogyasztására.
A Fradinak, atléta feleségének és apám mindenkori csapatainak elmaradhatatlan drukkere lesz, miközben beszippantja a vendéglátóipar.
Közel egy évtizeden át hajnali négykor kelt, hogy a Fény utcai piacon (még azon a rongyos régin…) egy ablakon át kiszolgálva lássa el kellő hajnali szíverősítővel a kofákat, a henteseket, a szállítókat, ehhez képest az már maga a „karrier”, amikor a Retek utcában működő Tabdi borozó vezetését veszi át.
Mártával 1976-ban elválnak útjaik, de nagy szerencséjére szinte azonnal rátalál Máriára, akivel élete utolsó pillanatáig elválaszthatatlanok, és aki az utóbbi évtizedekben összehasonlíthatatlanul nagyobb figyelemmel, és fegyelmezettséggel vigyázott rá, mint ahogy tette ő anno, a maga balszélsőivel…
Ha első mondat helyett jelzőket keresek, akkor az egyenes, tisztességes, becsületes, jellemes, gerinces, megtörhetetlen, sziklaszilárd, elvhű, karakán, nagylelkű, jószívű szavak jutnak elsőre eszembe; ha külsejét, habitusát, gesztusait szeretném jellemezni, akkor nyugodtan kijelenthetem: Jávor Pált valamennyi filmjében nyugodtan helyettesíthette volna, még akkor is, ha neki speciel soha sem volt bajusza.
Volt viszont egy szíve (az a bizonyos Fradi-szív), amely százezrek kedvencévé tette őt játékoskorában, és amiért azok is mindig fenntartások nélkül szívből szerették és tisztelték, aki soha sem látták futballozni.
Fantasztikus kort élt meg, öt hónap múlva lett volna 95 éves.
Nem is keresem tovább azt az első mondatot.
Minden idők egyik legjobb (ha nem a legjobb) jobbhátvédje már úgyis valami egészen mást keres, és nem ezeken a földi tájakon.
Tizenegyen ülnek egy asztalnál, és valamilyen huszárcsákóról énekelnek…
Lakat T. Károly
http://www.tempofradi.hu/elment-a-legnagyobb-jobbhatved-huszarcsakot-keresni#more-278618
http://www.tempofradi.hu/rudas-ferenc
10 és 11 is szerepel dátumként.
http://ulloi129.hu/2015/06/19/rudas-mindent-tegyetek-meg-azert-hogy-kivaloak-legyetek/#more-118220
Blikk
via:
https://www.facebook.com/photo.php?fbid=633761529996004&set=a.395657453806414.87293.390635520975274&type=1&theater
– A legkiválóbb magyar hátvédek közé sorolható. A zöld-fehérek nyúlánk termetű, nagyszerű alakú labdarúgójának játékát nagy gyorsaság, kitűnő technikai felkészültség és taktikai érettség jellemezte. Rendkívüli könnyedséggel, elegánsan, magabiztosan játszott. Kiváló képességei azonban olykor könnyelműségre csábították, ami főleg pontatlan helyezkedésben nyilvánult meg. Gyakran „elengedte" szélsőjét. Ilyenkor villámgyorsan eredt utána. Az esetek többségében utol is érte és látványosan szerelte ellenfelét. De – nem mindig... Éveken át Európa legjobb hátvédjei között emlegették – méltán. 1950-ben saját kapusával, Henni Gézával történt szerencsétlen összecsapása nyomán lábtörést szenvedett. Felgyógyulása után már nem tudta visszanyerni régi formáját. A válogatott csapatban legjobb teljesítményét 1947. október 12-én, a Románia elleni találkozón (3:0) nyújtotta.
forrás:
Antal Zoltán és Hoffer József - Alberttől-Zsákig