Mint a legtöbb gyermek, természetesen én is arról álmodtam kiskoromban, hogy egyszer élvonalbeli labdarúgó lehessek. Az viszont, hogy háromszáz alkalommal is pályára tudtam lépni az első osztályban, egyszerűen hihetetlen és felfoghatatlan. Külön öröm számomra, hogy nagy részét a Debrecennél töltöttem, rengeteg élménnyel gazdagodtam a tizenkét és fél év során.
Egyértelműen édesapám volt a példaképem, aki sajnos ma már nincs köztünk. A habitusa és a mindenkori győzni akarása példaértékű volt. Amikor 2005 nyarán a Lokihoz kerültem, számomra is voltak olyan játékosok, akikre felnéztem, ilyen például Dombi Tibor vagy Sándor Tamás. A futball világából Raúlt, Zinedine Zidane-t és Fernando Torrest is nagyra tartottam, utóbbi focista kapcsán megadatott az az élmény, hogy játszhattam is ellene.¹

Mindig is labdarúgó szerettem volna lenni. Aztán amikor megvalósult, arról álmodtam, hogy minél több mérkőzésen léphessek pályára, illetve meghívjanak a válogatottba. Háromszáz meccset játszottam az élvonalban, kilencszer szerepeltem a nemzeti tizenegyben és hatszoros magyar bajnok vagyok. Részese lehettem a klub történetében a legfontosabb éveknek, például amikor veretlenül nyertük meg a bajnokságot, szerepeltem a Bajnokok Ligája csoportkörben is. Azt gondolom, nincs miért panaszkodnom, teljes mértékben elégedett vagyok a karrieremmel.

A legemlékezetesebb az, amikor veretlenül lettünk bajnokok. Hatalmas eredményt értünk el, olyat, ami hatvanhat éve nem volt. A legviccesebb, amikor Nyíregyházán játszottunk volna bajnoki mérkőzést, de a reflektor meghibásodása miatt elhalasztották az összecsapást. Hasonló szituáció volt pár évvel ezelőtt Felcsúton, amikor a nagy esőzés miatt állt a víz a Pancho Arénában. Utólag derült ki, hogy mindössze egy csapot kellett volna kinyitni, hogy elfolyjon a víz.¹