A szüleim, testvéreim máig Kunszentmiklóson élnek, ahol én elkezdtem futballozni. A megyei bajnokságban szerepelt a csapat, s így aztán nagy szerencse kellett, hogy felfedezzenek. Egyik serdülős csapattársam szülei Fradi-játékosokat fuvaroztak, s beajánlottak hármunkat az egyik fővárosi edzőnek. Megfeleltünk, így tizenhárom évesen az ottani korosztályos csapatban szerepelhettünk. Nagy áldozat volt a szülők számára, hogy naponta a hetven-nyolcvan kilométerre lévő fővárosba fuvaroztak bennünket: ha akkor ezt nem vállalják, ma biztosan nem az NB I-ben futballoznék.¹

Egy évvel később átigazoltunk a Budapesti Futball Clubhoz, s a nyolcadik osztályt már egy fővárosi iskolában jártam, kollégista lettem. Sport tagozatos gimnáziumba kerültem, ám felnőttcsapat híján a BFC-ben nem volt jövőkép: emiatt szó szerint bekopogtam a BVSC-hez, kérdezvén, hogy oda igazolhatok-e. A korosztályos csapatban csatárt játszottam, s néhányszor az ifiválogatottba is meghívtak. Kunszentmiklósra hetente csak egy nap jutottam haza, szerencsére két testvérem, bátyám és nővérem enyhíthette a hiányomat. Tizennyolc évesen már a BVSC NB II-es felnőttcsapatában játszhattam, ahol Simon Tibor volt az edző. Az elején rendkívül nehéz volt, ťütötte-vágta a fiatalokat. Akkor még eléggé lelkizős voltam, s sokszor inkább visszakívánkoztam az ificsapatba. Később aztán javult a kapcsolatunk: annyira, hogy amikor a BVSC megszűnt, Simon magával vitt a REAC-ba, majd Sopronba is. A pályán kívül sokat segített nekem, igaz, az öltözőben iszonyatosan kemény volt. Tudtuk, hogy nem egyszerű ember, de azt senki sem gondolta volna, hogy valaki egyszer ennyire "megtalálja".¹

Vízer Máriusz elnöksége alatt éreztem, hogy valami nincs rendben, s lépnem kell. Az ilyen döntések meghozatalában a barátok és a családtagok véleményét is meghallgatom. Pintér Attila hívott a Vasashoz: felköltöztem a fővárosba, pedig nagyon szeretek Sopronban lakni. Máig érthetetlen, hogy a jó nevekből álló csapatunk akkor miként tudott kieső-helyen végezni. A Fradi kizárása után végül benn maradtunk, majd Mészöly Gézával ötödikek lettünk. Visszamentem Sopronba, de addigra ott bedőlt minden, csődbe ment a klub.¹

Fejest ugrottam az ismeretlenbe. Telepakoltam egy bőröndömet, s az járt a fejemben, lehet, hogy fél évig nem is tudok hazajönni. Így is lett. A dél-bulgáriai Szandanszki városában az FC Vihren labdarúgója lettem. Ez egy kisváros húsz kilométerre a görög határtól. Az edzővel jó volt a kapcsolatom, normális közegbe kerültem, jó kedélyű emberek közé. Igaz, megtanultam értékelni, hogy Magyarországra születtem. Bulgáriában az életszínvonal, s a stadionok állapota is lehangoló. Néhány nagyon gazdag ember mellett a többség rendkívül szegény. Rengeteg a vakolatlan ház, s a Lada már jó autónak számít: csupán Szófia és a tengerparti rész kivétel ez alól. Kétes hírű üzletemberek veszik meg az első osztályú klubokat. A miénk mindig Mercedesszel járt, s testőrök kísérték a pályához. Egy rossz szavam sem lehet rá, velem mindig korrekt volt, s amikor kiestünk, a kérésemre elengedett. Nemrégiben megvette a Lokomotív Plovdivot: ígérte, hogy hív, de azóta sem keresett. Bulgáriában a külföldinek – aki több pénzt kap – minden meccsen játszani kell. Volt egy brazil csapattársam, akinek a szétment térdét a meccs előtt beinjekciózták, mert pályára kellett lépnie. Sok tapasztalatot szereztem, egész jól megtanultam angolul, sőt, a boltban már bolgárul is megértettem magam.¹