Talán 3-4 éves lehettem, amikor megszerettem ezt a gömbölyű játékszert és elkezdtem futballozni. Majd általános iskolás koromban az iskolacsapatban játszottam, nem is eredménytelenül, hiszen egy alkalommal még az országos úttörő bajnokságot is megnyertük. Tatán játszottuk a döntőt, ahol 2-1-re legyőztük a Tata csapatát. Aztán már ipari tanulóként, az Almásfüzitői Timföld csapatánál lettem először igazolt labdarúgó 1957-ben.¹

1957 és 1959 között az ifiben rúgtam a labdát. Közben 1958-ban volt egy nagyon csúnya balesetünk, éppen mérkőzésre igyekeztünk, amikor elütötte a buszunkat a vonat. A balesetben néhányan meghaltak, ezért át kellett szervezni a csapatot, így 17 évesen bekerültem a felnőtt csapatba, mint balszélső. Született jobblábasként közel egy esztendőt játszottam balszélsőként, senki sem vette észre, hogy nem vagyok ballábas, hiszen majdnem annyira jó volt a bal lábam, mint a jobb. Egyszer aztán az edzőm megkért, hogy jobbszélsőként lépjek pályára, akkor árultam el neki, hogy született jobblábas vagyok. Hát onnantól kezdve csak a jobboldalon játszottam. Akkoriban nagyon sokat gyakoroltam, edzés után szinte mindig kint maradtam a pályán, ahol a lövéseket illetve a beadásokat próbáltam mesteri szintre fejleszteni.
1963 végéig játszottam Almásfüzitőn, ahol engem nagyon szerettek, én voltam a közönségnek a Gyurika, és a játék is nagyon jól ment. Megnyertük a megyei bajnokságot majd pedig az NBIII-at is, így felkerült a csapat a másodosztályba, én viszont megkaptam a katonai behívót Tatára. Akkor azt hittem, hogy vége a labdarúgó pályafutásomnak, de tévedtem, hiszen csak akkor kezdődött el.¹

Mint mindenkinek akkoriban, úgy nekem is három hónap alapkiképzéssel kezdődött a katonaság. Nem sokkal az alapkiképzés után egy alezredes lép be a körletünkbe – a Szabó és a Maróti honvédot keresem – Maróti volt a balszélső társam Almásfüzitőn. Mondja ám az alezredes elvtárs, hogy mi ketten, holnap jelentkezzünk a sportszázadnál. Természetesen úgy tettünk, ahogy kérték. Az ottani sportszázad összegyűjtötte a jobbnál-jobb labdarúgókat az ország különböző részeiről. Rövid idő elteltével elkezdődött a bajnokság, ahol sorban nyertük a mérkőzéseket, én ismét balszélsőt játszottam. Elérkezett a bajnoki szezon fele és a laktanya parancsnoka szervezett nekünk egy vacsorát, ahol közölte velem – Szabó elvtárs, ön szerzett eddig 15 gólt, ha a bajnokság végére 30-at lő, akkor én adok magának 3000 forintot. Hát eljött a bajnokság vége, én rúgtam 29 gólt és megnyertük a bajnokságot. Elérkezett az évzáró vacsora, a vezér nem felejtette el az ígéretét és felkeresett – Szabó elvtárs, igaz hogy 30 gólban egyeztünk meg és ön eggyel elmaradt tőle, de megnyerték a bajnokságot, a célt elértük, én megadom magának a 3000 forintot, vagy választhat, a Tatabányai Bányász labdarúgója lesz. Én azonnal rávágtam, hogy a Tatabányai Bányászt választom. Másnap jöttek a Tatabánya vezetői, aláírtam az átigazolást, amiért rögtön kaptam 5000 forintot.¹

Ahogy átkerültem a Bányászhoz, rögtön elmentünk négy hétre edzőtáborozni, ott az edzőmeccseken jól futballoztam, így 1965 tavaszán mindjárt az első fordulóban bemutatkozhattam a magyar élvonalban. 1972-től 10 évig voltam a csapat kapitánya. Az 1973-as, majd az 1974-es Közép-európai kupagyőztes csapatunk nagyon együtt volt. Lakat doktor vezetésével sorra nyertük a mérkőzéseket, mindkét sorozat végén megérdemelten hódítottuk el kupát. Csodálatos ünneplésben volt részünk, tömve volt a stadion szurkolókkal, aki a meccs után a vállukon vittek végig a pályán. De szép emlék még számomra az 1972-es hazai kupadöntő, még annak ellenére is, hogy vesztettünk. Majd pályafutásom végéhez közeledve a bajnoki ezüst és bronzérem, illetve a Real Madrid elleni kupamérkőzések.
...
Sajnos akkoriban nagyon főváros centrikus volt a nemzeti válogatottunk, így hát vidéki játékosként szinte lehetetlen volt a csapatba kerülés. Kerettag többször is voltam, de keretszűkítéskor mindig megköszönték az addigi munkánkat és hazaküldtek. Mindenesetre a válogatottságról a mai napig felemás érzések kavarognak bennem. Egyfelől büszke vagyok arra, hogyha csak egyszer is, de magamra ölthettem a magyar válogatott szerelését, másfelől viszont keserűség maradt bennem. Nem gondoltam volna, hogy ennyi „gyenge képességű” játékossal kerülök egy csapatba, és egy teljesen amatőr Egyesült Államok ellen kihagyva a helyzeteket és egy 11-est, 2-0-s vereséget szenvedünk.
...
Dalnoki Jenő 1982 májusában került Tatabányai Bányász élére, mint vezetőedző. Az 1982-83-as szezon kezdetén már nem is számított rám, holott még néhány hónappal előtte csapat húzóembere és kapitánya voltam. Az is igaz, hogy a 40 évet akkor már betöltöttem, viszont éreztem még magamban erőt a folytatáshoz, fizikailag szinte tökéletes állapotban voltam. Az őszi szezon közepén nem túl fényesen állt a csapat a bajnoki tabellán, így hát a Dalnoki „mester” vezetői nyomásra betett a csapatba, amit én maximálisan megháláltam, és az én jó játékom is segített a csapatnak abban, hogy megkezdjék a felzárkózást a középmezőnyhöz. Az utolsó bajnoki mérkőzésemet a Vasas ellen játszottam 1982 őszén, ahol balszerencsémre rúgtam egy öngólt – egész pályafutásom alatt ez volt az egyetlen öngólom. A téli szünetben végigcsináltam az alapozást és a fizikai teszteken is a legjobbak voltak az eredményeim. A Jenő végig azt hangoztatta, hogy én vagyok az ő embere, és ha egészséges vagyok, akkor nélkülem nem áll fel a csapat. Ennek ellenére elhordott mindennek a hátam mögött, ezért többször durván összeszólalkoztunk, így végül a tavaszi rajt előtt úgy döntöttem, hogy befejezem.¹