Cseppet sem nézett ki úgy, hogy valaha is futballista leszek. Tizenhárom évesen lementem az SBTC serdülő fociedzésére, de sokan voltunk, és mivel új fiú voltam, így már nem maradt nekem szerelés. A vasúti talpfákon ugrálva mentem haza, gondoltam, belőlem sem lesz labdarúgó. Így hát elmentem pingpongozni, később pedig kézilabdáztam. Csak amatőrként, szerelemből fociztam. Indultunk a középiskolás bajnokságban, és ott kétszer is másodikok lettünk. Onnan hívtak az SKSE-be, de ott csak egy hónapot voltam, mert edzőmeccset játszottunk az SBTC ellen, és megtetszettem az ellenfél edzőjének, Grosics Gyulának. Azt mondta: hozzák át hozzánk ezt a fiút.¹

Kiváló játékosok voltak előttem és mellettem, nem reméltem, hogy meg tudok maradni közöttük. Aztán sikerült, de ehhez nagyon sok szerencse is kellett. Igaz, tettem is ezért, szerettem edzeni. Jól ment a játék, pedig sok-sok sérülésem volt.

A szerencse azonban később elpártolt tőlem. A vesebetegséggel mindennek vége lett. A hetvenkettes brazil túra után derült ki, hogy rossz a vesém. Előtte nem is tudtam, hogy van ilyen szervem. A szezonkezdések előtt a fejem búbjától a lábam körméig átvizsgáltak, de sosem találtak semmit. Aztán egyszer csak közölték, hogy a veséim nem szűrnek rendesen. A klubnál nagyon rendesek voltak. Kovács Imre bácsi maga mellé vett pályaedzőnek.¹