A MÉMTE csapatában bontogattam a szárnyaimat, ott figyeltek fel rám a Hejőcsaba vezetői, akik leigazoltak 1975-ben. Jól ment a játék, olyannyira, hogy egy év múltán már a DVTK hívott.¹

A sok edzés mellett sokat játszottam, hétvégente kétszer is, szombaton a tartalékcsapatban, vasárnap pedig az ifiben. Akkoriban az ifiben Temesvári Miklós volt az edzőm. Az 1976-77-es szezonban pedig már tagja lehettem a nagycsapatnak, amelyik abban az évben MNK-győztes lett. Jól ment a játék a csapatnak, nekem is, válogatott lettem, igen sikeres futballista.¹

Mint válogatott játékosért, szinte naponta kilincseltek a kérők. Öt csapattól volt ajánlatom, a Fradin kívül nagy erőkkel hívott a Dózsa, ahol éppen Temesvári Miklós volt az edző, de a Debrecen is. Mivel a Fradi is a kérők között volt, számomra nem volt kérdés a választás, attól a pillanattól eldőlt az ügy. Szerintem Temesvári Miklós ezt a mai napig nem tudja megbocsátani. El kell oszlatnom egy téves hiedelmet, Borsodban nagyon sok Fradista él. Az meg, gondolom természetes, hogy gyerekként nem a Fradi toborzójára jelentkeztem a távolság miatt, hanem egy közelebbi csapatba.
Nagy vágyam volt a bajnoki cím, de mindkétszer bejött elénk a Győr, így sajnos nem sikerült elérnem. Megjegyzem, később az öregfiúk bajnokságban kárpótoltam magam, ahol többszörös bajnok is lehettem a Fradival. A Fradiban csak a bajnoki cím elfogadható, itt már a második hely is “kudarc”. Ezt minden játékosnak tudnia kell, tudomásul kell vennie, és el kell tudni viselnie. Úgy vélem, a mi visszaesésünk a túlzott fiatalításnak volt köszönhető. Vincze Géza már 1984 tavaszán, majd a nyáron különösen, szinte ificsapatot állított ki. Hozzáteszem, nagyon jó nevekből álló fiatalokkal minden csapatrészben, ám hiányzott mögülük a tapasztalat. Az ellenfelek persze ráéreztek erre, nem voltak figyelemmel a fiatalokra, szinte vérszemet kaptak, hogy most elkaphatják a Fradit. Sokszor el is kapták. De szerencsére túléltük a nehéz időszakot, a fiatalok egyre rutinosabbak lettek, a csapat el is indult felfelé.¹

Valamikor 1987 tavaszán itt túrázott egy svéd csapat, akivel játszottunk. Ott látott meg egy Svédországban élő magyar menedzser, aki kiajánlott az akkor a kiesés elől menekülő Elfsborg csapatához. Emlékszem, sérülten utaztam ki próbajátékra, edzés után rohantam a szállodába jegelni a lábam, hogy másnap újra jó legyen. Jó lett, leigazoltak, egész szép summát fizettek értem a Fradinak. Ez volt az az üzlet ahol mindenki jól járt. Én is, hiszen a családommal együtt mehettem ki Svédországba és töltöttem ki ott a két és fél éves szerződésemet.¹

Az Elfsborg után Németországba költöztünk, ahol egy harmadosztályú csapatban ugyancsak két és fél évet töltöttem el. Az volt az aktív pályafutás vége.Elvégeztem, Szeiler Józseffel együtt egy edző-menedzser képzőt. De volt egy másik főiskolai diplomám is, amit az építőiparban tudtam hasznosítani. Úgy ítéltem meg, ez utóbbiban stabilabb megélhetést tudok a családomnak biztosítani, így abban maradtam. Látva a futballban azóta is zajló folyamatokat, úgy tűnik, jól döntöttem.¹