1980-ban kezdtem focizni a László-kórház salakos pályáján, és nem tudtam elképzelni, hogy van élet a Fradin kívül. Az első átigazolásomat borzasztó nehezen éltem meg, mondtam is a feleségemnek, hogy lekerült a zöld hályog a szememről. Kétszeres bajnokként és négyszeres kupagyőztesként azt hittem, jobban megbecsülnek a klubnál. Megkeresett az MTK, de még ekkor sem döntöttem el, hogy elmegyek. Bekopogtattam Furulyás János elnökhöz, csak a felét kértem annak, amit az MTK kínált nekem, de még azt sem kaptam meg. A vezetők úgy voltak vele, hogy saját nevelésű vagyok, úgysem fogok eligazolni. Nehéz, de jó döntést hoztam. Még úgy is, hogy lemaradtam a Bajnokok Ligájáról.³

Az MTK-nál minden rendben volt, egészen az utolsó időszakig, amikor hirtelen kikerültem a csapatból. Tudtam, hogy nem a teljesítményemmel van a gond, hiszen stabil válogatott kerettag és maghatározó játékos voltam az MTK-ban, inkább a szerződésemben általam kezdőjátékosként vállalt mérkőzésszám elérésében akartak gátolni, amihez a szerződéskötési juttatás jelentős része volt kötve. Ez azért is érintett rosszul, mert akkor már Belgiumból érdeklődtek irántam, és fontos lett volna, hogy tavasszal minél több meccsen pályán legyek. Mindenképp futballozni akartam és a Haladás, valamint az Újpest jelentkezett be értem. Újpesten akkor már nagyon rossz volt a helyzet, hónapok óta nem kaptak fizetést a játékosok. Sikerült azonban úgy megállapodni, hogy az MTK állja a béremet és ha az Újpest ezt nyárig nem tudja visszafizetni, Fehér Csaba játékjoga átszáll az MTK-ra. ⁴

Kaptam hideget-meleget. A bolti eladóktól kezdve a taxison át mindenkinek volt egy-két „kedves” szava. Nehéz időszak volt, de a pályafutásom érdekében a klubváltás volt a legjobb megoldás. ³

A Sopronnal elért kupagyőzelmem különlegesnek számít, hiszen az bravúr volt a javából. Amikor tárgyaltam a klubbal, azt mondtam Göbl Gábor igazgatónak, hogy ha nem tudják megadni az általam kért pénzt, akkor elfogadom az ajánlatukat, ám amennyiben kijutunk a nemzetközi porondra, akkor duplázzák azt meg. A Sopron a középmezőnyhöz tartozott, ő pedig azt felelte, rendben van, sőt, be is írja a szerződésembe. Amikor győztünk a döntőben, Gábor önfeledten szaladt be a pályára ünnepelni, azt kiáltozva, hogy nyertünk, nyertünk! Aztán megpillantott, és ijedten ezt kiáltotta: tönkrementünk! Aztán a klub minden követ megmozgatott, hogy teljesíthesse az ígéretét.²

Először Tromsöbe mentem, majd amikor lejárt a szerződésem, felmerült a nevem a Frederickstadtnál. Ott futballozott Tóth Mihály, akivel korábban együtt játszottam a Ferencvárosban, és ő azt mondta az edzőnek, vigyen oda, mert akkor garantált a kupagyőzelem. A mester csaknem röhögőgörcsöt kapott, hiszen a klub húsz éve nem nyert semmit, de azért szerződtetett. Természetesen meg is nyertük a kupát…²

A távozó edzőnk, Knut Eggen helyét 2007 február elejétől egy svéd tréner vette át, akinek munkáját az addig a juniorcsapatnál tevékenykedő, velem csaknem egyidős két pályaedző segítette. Valahol számítottam rá, hogy ők a helyi kötődésû fiatalokra számítanak, és egy 34 éves, lejáró szerződésű külföldi játékos helyére a saját embereiket kívánják az A-csapathoz felhozni. A klubhoz négy új játékos is érkezett. Többször is tárgyaltam a klubigazgatóval, ennek során megállapodtunk, hogy annak ellenére, hogy az új tréner nem számított rám, az első csapattal készülhetek.
Egy fizioterapeuta-képzésre jártam, és ebben az időszakban a családom megélhetését is figyelembe kellett vennem. Ha nem lettek volna gyermekeim, a feleségemmel valószínűleg ismét útra keltünk volna, de sajnos, az idő nem áll meg. Azzal nem számoltam, hogy ebben az idényben az élvonalban játsszak; ahogyan az újságokban láttam, én voltam itt a legidősebb légiós, valahol elismerés számomra, hogy eddig tudtam játszani, de arról még nem tettem le, hogy egy osztállyal lejjebb, vagy edzősködéssel együtt, hosszabb távon elhelyezkedjek, ami a tanuláshoz is szükséges pénzt is hozna a konyhára.¹