† Szojka Ferenc (Salgótarján 1931.04.07 - Salgótarján 2011.09.17)
© tempofradi.hu
játékos
Kiskoromban az SKSE-nek szurkoltam. Ott laktam a pálya mellett, és a Kohásznál kezdtem dolgozni is. Aztán 1950-ben leigazolt az SBTC. Pesten kerestek meg egy ifitornán, lenne-e kedvem hozzájuk igazolni. Hogyne lett volna. Nem igazán kellett gondolkodnom a váltáson. Az volt a nagyobb és a jobb csapat, én pedig előrébb akartam lépni. Így hát nem kellett különösebben rimánkodniuk a vezetőknek, mentem én örömmel.1
Salgótarjáni Vasas, ?-1950
...Salgótarjáni BTC, 1950-1966
Eleinte az Acélgyárban dolgoztam, majd amikor leigazolt az Stécé, le kellett számolnom, majd három hetet várni, míg átkerültem a bányához. Műszaki szerkesztő-rajzoló lettem. Reggel nyolcra jártam, és tizenkettőig bent kellett lennem. Muszáj volt bemenni, csak igazolással lehetett távol maradni. És ezt nagyon komolyan vették, még szombaton is dolgoztunk. A meccseket akkor vasárnap rendezték. Nem lehetett lébecolni, ellógni a munkát. Aztán délutánonként edzés volt. Ez így ment egészen pályafutásom végéig, 1966-ig.
Akkor az egész ország imádta a futballt meg persze a játékosokat is. Annyit ugyan nem kerestem, hogy autót tudjak venni, de mi az átlagnál jobban éltünk. Ennek ellenére némiképp jelzi az akkori viszonyokat, már ami az anyagiakat illeti, hogy csak pályafutásom után, 1967-ben lett autóm, egy Trabant. De ettől még nem voltam szomorú. Sokan szerettek itt, én pedig azt tehettem, amit imádok: futballoztam. A meccsek után mindig rengetegen megállítottak az utcán, volt, hogy órákba telt, míg hazaértem, de nem voltak tolakodók a szurkolók. Többnyire még a vesztes meccsek után is barátságosak voltak az emberek, bár meglehet, hogy a távolság, az idő szépít meg mindent.
A Válogatottban könnyebb volt játszani, mint a klubcsapatomban, mert ott káprázatos játékosok voltak. Nekem szerelnem kellett, és kész, illetve passzolni Bozsiknak, Hidegkutinak, Puskásnak vagy Czibornak. Az ellenfelek mindig azt mondták rólam, sohasem tudják, hova nyomom a labdát, de mindig jó helyre megy. Gondolom, a csapattársak is ezért szerettek. Sokat futottam, és jól szereltem, márpedig aki labdát szerez, azt hamar elfogadják a többiek. Pontosan ez történt velem is. Nem játszottam olyan színesen, mint Bozsik, de megbízható voltam. Már 1952-ben Helsinkiben, az olimpián jól összecsiszolódtam a többiekkel.
A futball után szakosztályvezető lettem, és edzősködtem, valamint a második csapatban néha még játszottam egy kicsit. 1988-ban a bányától mentem nyugdíjba. Végigdolgoztam becsülettel az életemet.1
Akkor az egész ország imádta a futballt meg persze a játékosokat is. Annyit ugyan nem kerestem, hogy autót tudjak venni, de mi az átlagnál jobban éltünk. Ennek ellenére némiképp jelzi az akkori viszonyokat, már ami az anyagiakat illeti, hogy csak pályafutásom után, 1967-ben lett autóm, egy Trabant. De ettől még nem voltam szomorú. Sokan szerettek itt, én pedig azt tehettem, amit imádok: futballoztam. A meccsek után mindig rengetegen megállítottak az utcán, volt, hogy órákba telt, míg hazaértem, de nem voltak tolakodók a szurkolók. Többnyire még a vesztes meccsek után is barátságosak voltak az emberek, bár meglehet, hogy a távolság, az idő szépít meg mindent.
A Válogatottban könnyebb volt játszani, mint a klubcsapatomban, mert ott káprázatos játékosok voltak. Nekem szerelnem kellett, és kész, illetve passzolni Bozsiknak, Hidegkutinak, Puskásnak vagy Czibornak. Az ellenfelek mindig azt mondták rólam, sohasem tudják, hova nyomom a labdát, de mindig jó helyre megy. Gondolom, a csapattársak is ezért szerettek. Sokat futottam, és jól szereltem, márpedig aki labdát szerez, azt hamar elfogadják a többiek. Pontosan ez történt velem is. Nem játszottam olyan színesen, mint Bozsik, de megbízható voltam. Már 1952-ben Helsinkiben, az olimpián jól összecsiszolódtam a többiekkel.
A futball után szakosztályvezető lettem, és edzősködtem, valamint a második csapatban néha még játszottam egy kicsit. 1988-ban a bányától mentem nyugdíjba. Végigdolgoztam becsülettel az életemet.1
forrás
Készült az
1 - archivum.magyarhirlap.hu
írásainak, interjúinak felhasználásával.
1 - archivum.magyarhirlap.hu
írásainak, interjúinak felhasználásával.
új hozzászólás
Csak bejelentkezett felhasználók írhatnak hozzászólást!
hozzászólások
Szabad Nógrád
1956.08.01.
Kép via: nhc24.hu
Ha félbeszakadt is a bajnokság, az ebben az évben lejátszott 21 bajnoki és egyéb mérkőzés alkalmat nyújtott Szojka Ferencnek arra, hogy eddigi ragyogó teljesítményeit is felülmúló pompás játékával kiérdemelje az év játékosa címet. A 25 éves (1931-es születésű) Szojka vérbeli és hűséges salgótarjáni játékosként maradt meg emlékezetünkben. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a Honvéd kivetette hálóját Szojka Ferire. Különösen Bozsik, Kocsis és Lóránt szerette volna, ha Feri "berukkol". Ekkor azonban közbeszólt Öcsi: "Elég nekünk egy Bozsik a csapatban!"
A cselezős, fifikás Cucu mellé kellene egy olyan istenigazából rakkolós half, aki, ha kell, a meccsen néha-néha pihengető Bozsiknak besegít. Jöjjön hát a másik Öcsi, Kotász Antal, ahogy később nevezték, a Gonosz! Így került Puskás-parancsra Szojka helyett Kotász a piros-fehérekhez.
Szojka a Salgótarjáni Vasasban kezdte - balfedezetként, kilenc évvel ezelőtt került át a SalBTC-be, jobbfedezetnek. Számtalanszor játszott már különböző B, utánpótlás-, bányász-, szakszervezeti, főiskolás válogatottakban, míg végre Svájcban, az 1954-es világbajnokságon, a magyar-dél-koreai mérkőzésen először a nagyválogatottban.
Az a típusú játékos volt, aki talán még a góllövőknél is jobban be tudott férkőzni a nézők, a szakemberek szívébe. Az a bizonyos "uralkodó" típus, az egész pályát betöltő, a csatárokat kiszolgáló, a védelmet segítő, nagyvonalú fedezet, olyan, amilyenben mindig bővelkedett a magyar labdarúgás, kezdve a múlt idők Bíró Gyuláján, Károly Jenőjén, Hlavay Györgyén, Orth Györgyén, Bukovi Mártonán, Lázár Gyuláján, Kalmár Jenőjén, Nagymarosi Mihályán egészen a tárgyalt kor nagyjaiig, Bozsik Józsefig, Kovács Imréig. Nagyvonalúság, önzetlenség, kiváló passzolás, magas fokú technika, lövő- és fejelőkészség, szerelni tudás, helyezkedés, lankadatlanság és elegancia, finomság és mégis határozottság - ezek a tulajdonságai tették Szojka Ferencet Bozsiknak, Kovács Imrének is méltó vetélytársává. Persze, nehéz ezekkel a nagyságokkal vetélkedni, sőt, nehéz még a vele sokban rokon vonású Bundzsák Dezsővel is. Mindennél jobban mutatja klasszisát, hogy mégis huszonhétszeres nagyválogatottként vonulhatott később vissza.
Forrás:
Hoppe Pál-Szabó Ferenc: Labdarúgó bajnokságaink 1945-1986
via:
https://www.facebook.com/photo.php?fbid=449020641870448&set=a.449020458537133.1073741909.408711915901321&type=3&theater
forrás: https://www.facebook.com/pages/Retro-Focivil%C3%A1g/408711915901321
– A kitűnő képességű, sportszerű labdarúgó legrokonszenvesebb játékosaink közé tartozott. Technikai és taktikai felkészültsége egyaránt válogatott színvonalon mozgott. Kitűnően helyezkedett, pompásan szerelt és ötletesen osztogatott. Klubcsapatában kifogástalanul töltötte be a játékmester szerepkörét. Ezt a feladatot a válogatott tizenegyben is többször igen jól látta el. Egyesületében rendszerint jobbfedezetet játszott, de a legjobbak között többnyire (15 alkalommal) a balfedezet helyén szerepelt. A vidéki játékosok közül – az „aranycsapat" állandó tagjának számító Buzánszky mellett – ő volt az, aki a leggyakrabban szóhoz jutott Bozsikék csapatában. Klubszeretete példamutató: végig hű maradt a salgótarjáni bányászok fekete-fehér színeihez. Legkiválóbb teljesítményét 1957. október 6-án, a Franciaország elleni találkozón (2:0) láttuk tőle.
forrás:
Antal Zoltán és Hoffer József - Alberttől-Zsákig